Konkrétan ma játszódik a Netflix éppen soros skandináv krimi-sorozata, hiszen a történések október aranyba forduló, hajnalonta azonban már ködös napjaiban játszódik Dániában. A lineáris cselekményvezetésű, de évtizedekkel korábban megtörtént eseményekből eredő történet részben tipikusan “skandináv krimi”, részben azonban teljesen mainstream sorozatgyilkosos sztori, melyben arra megy ki a játék, hogy ki az a gyilkos, aki szörnyű tetteinek színhelyén vadgesztenyékből fabrikált emberkéket hagy, mintegy aláírásképpen?
A tulajdonképpen teljesen átlagos “who done it?”-sztorit azonban egy kissé összekutyulja egy homályos gyermekrablási ügy, valamint a skandináv krimiszcénában sokszor előkerülő szociális jellegű alapprobléma, jelesül itt az örökbefogadás, illetve a hanyag gyermeknevelés problematikája. Ez ügyben egy kicsit el is vetik a sulykot az alkotók (Dorte Warnøe Høgh, David Sandreuter és Mikkel Serup), számomra legalábbis kissé erőltetettnek tűnik az, hogy a történet fő karaktereiből szinte mindenki nevelőszülőknél nőtt fel, legyen az illető rendőrnyomozó, szociális miniszter vagy éppen maga, A gesztenyeembereket faragó, pszichopata sorozatgyilkos. Ettől függetlenül azonban logikusan végigvitt, következetesen végiggondolt, komolyabb buktatók nélkül lezajló, izgalmas és fordulatos bűnügyi történet – a maga komótos, dán modorában.
Természetesen a nyomozást nő vezeti (a Castle című, hasonló műfajú sorozatból megismert Stana Katicra döbbenetesen emlékeztető Danica Curcic alakításában), ez ma már nem meglepő, hiszen a sorozatokat is inkább nők nézik, akik könnyebben szurkolnak egy nőnek. A partner pasas lesz (David Dencik), ő viszont eléggé magának való, nem igazán tiszteli a szabályszerűségeket és egyáltalán, unja az egészet. Megtudjuk, miért. Van köztük dinamika, nem vitás, de valahogy túl civilnek tűnik nekem kettősük, de tulajdonképpen ezt elmondhatom az egész dán bűnüldözésről is, legalábbis amit róluk e filmből megtudunk. Olyan tesze-tosza bagázs, bár lehet, hogy egyszerűen csak emberek, annak látszanak és úgy is tesznek, és hát a dolgukat teszik és meg is oldják. Maga, az egész sorozat is ilyen, hibátlanul teszi a dolgát, benne van minden, ami egy ilyen történetbe kell, még izgalmas is, ahol izgalmasnak kell lennie, de ennyi. Olyan, mint autóban a Volvo (ami ugyan svéd, de mindegy), tud mindent, sőt, mindent IS, bár egy kicsit lomha, de igen kényelmes, biztonságos, megbízható gépjármű. csak éppen dögösnek, egyéninek, “kúlnak” nem mondható. Ettől azonban még egy baromi jó kocsi.
A skandináv filmet ma már szinte külön műfajként is használhatnánk, függetlenül attól, hogy dán, svéd, izlandi vagy norvég, ne adjisten, finn filmről légyen is szó. Szó sincs már azokról a hosszas hallgatásokba burkolózó, sötét téli éjszakákon a fűtött szobákba zárt idegrendszerek viharairól, melyekből Ingmar Bergman varrta fel életművét a világ filmművészeti tablójára. Ez a mai skandináv filmforradalom inkább a dán Dogma talajából nőtt ki, elsősorban annak morbid, bizarr vagy éppen groteszk hangvétele köszön vissza. A másik forrás talán a Jo Nesbo és mások által fémjelzett krimiirodalom feszes, rideg kíméletlen történetei lehet, fene tudja, de mindenesetre, ezek az új skandináv filmek jobbára mindig valamilyen krimi, vagy krimiszerű sztorik – meglehetősen furcsa hangvétellel.
A dán Anders Thomas Jensen eme új északi filmsodor egyik legfontosabb, legmarkánsabb alakja, akinek Ádám almái, a Zöld hentesek vagy a Gengszterek fogadója című filmjei ma már olyan kultuszdarabok, mint mondjuk a tengerentúlon Tarantino, Lynch vagy éppen a Coen-testvérek alkotásai. Öröm, hogy némely kisebb-nagyobb csalódást keltő vargabetű után Az igazság bajnokaival visszatalált ahhoz a hanghoz, amiben a legjobb. Egy bosszútörténetet látunk, melyben egy veterán katona (Mads Mikkelsen) áll bosszút néhány lökött, de zseniális geek (Nikolaj Lie Kaas, Nicolas Bro és Lars Brygmann) segítségével egy bűnöző motorosbandán, akik egy terrormerénylet következtében megölték feleségét. Ez így természetesen szögegyszerű sztorinak hangzik, az is lenne, mondjuk Steven Seagallal a főszerepben, itt azonban, ha láttuk Jensen korábbi alapműveit, sejthetjük, hogy valami egész más fog ebből kisülni. Hogy de faco mi, azt nem mondom el, nézze meg mindenki a filmet, ha egyszerre akar szomorkodni, térdet csapkodva röhögni és meghatódottságában könnyeket morzsolgatni…
Eleve ott vannak a karakterek, többségükben Jensen állandó színészei által elővezetve: Mikkelsen ezúttal egy rusztikus márványtömb, olyan brutális, amilyen Seagal sosem lesz, még álmaiban sem. Kaas bozontos hajjal, szemüvegben és szakállasan szinte felismerhetetlen, izgága, kissé kottyant fazon. Bro egy sértődékeny, de aranyszívű hájtömeg. A Monty Pythonos Eric Idle-ra emlékeztető Brygmann tökéletesen passzol az alap trióhoz. Szimpatikus ukrán melegprosti, szimpatikus lányka és egy Tekashi69-re hajazó külsejű, de szelíd, udvarias udvarló egészíti ki a csapatot, akiknek egy percig sem esik nehezünkre drukkolni, még akkor is, amikor kiderül, hogy vakvágányon futnak. Ellenükben nincs is kinek, főleg, hogy még ők maguk is összekeverik, ki ellen mennek éppen… Jensen már eleve csavar egyet a faékszerű alapsztorin azzal, hogy főszereplői tetteinek jogosságát és igazolhatóságát, mondjuk azt, vaskos idézőjelek közé teszi, ami azonban egyáltalán nem zavarja abban, hogy végigzavarja őket a kétórányi filmen. Közben van idő egy könnyes apa-lánya konfliktusra, jónéhány korrekt akciójelenetre és még több meghökkentő fordulatra, mígnem a végén… De közben azt is észre kell venni, hogy háttérben Jensen igen szépen végigpödri azt a gondolatmenetet, mely manapság talán mindennél jobban jellemzi életünket. Meddig igazolhatja az igazságról alkotott meggyőződésünk tetteinket, illetőleg, hihetünk-e el magyarázatokat és következtetéseket igazság gyanánt, főleg, ha azok egyfajta könnyen elfogadható választ is adnak kérdéseinkre? Igazzá válhat-e valami csak azért, mert hiszünk benne?
Rendkívül zavarba ejtő hét óra Mike Flanagan minisorozata. Én legalábbis még egészen biztosan nem láttam ilyen mélyen vallásos, a Biblia és az anglikán egyházi élet átfogó és alapos ismeretével megalkotott horror-történetet, merthogy ténylegesen erről van szó. A Mise éjfélkor műfajilag mindenképpen horror, értelemszerűen annak okkult, gótikus ágából. Természetesen, e műfajnak mindig is erős kötődése volt a misztikus, transzcendens, irreális és a fantázia végtelenjébe tűnő dolgokhoz, hiszen legbelső félelmeink, melynek bizgerálása tulajdonképpen a horror egyik fő feladata, legkönnyebben mindig a homályzóna koordinátarendszerében írhatók le. Csak nagyon hosszú, kimerítő és alapos önvizsgálat, ne adjisten, terápia után jutunk el arra felismerésre, hogy a ködön túl mégiscsak a mi kis saját valóságunk van – ha egyáltalán eljutunk idáig. Sokan, nagyon sokan torpannak meg félúton, még bőven benne a ködben.
Flanagant saját elmondása szerint sokkolta, amikor először olvasta a Bibliát. Nem csodálom, hiszen mind az Ó-, mind az Újszövetség tele van a mai aggyal és értelemmel nehezen felfogható szörnyűséggel, természettudományosan megmagyarázhatatlan katasztrófákkal, és minden egyéb rettenettel. Persze, benne vannak azok az élet vezetéséhez, a világ felfogásához és értelmezéséhez nélkülözhetetlen alapismeretek is, melyek az emberiség fejlődésének bizonyos szakaszában megkerülhetetlenül az élethez való kizárólagos jogosítványt biztosították. A Tízparancsolat például minden későbbi alkotmány, de az egész, egyetemes erkölcsiség fundamentuma, hogy mást ne mondjak. De emellett a közönség megnyerésének és úgymond, “sakkban tartásának” fontos eszköze benne az izgalmas részek, mert ha rosszul viselkedik az emberfia, akkor bizony könnyen “…kivettetnek a külső sötétségre; holott lészen sírás és fogaknak csikorgatása.” (Máté 22, 13)
A horrortörténetekben azonban a bibliai “gyökerek” rendszerint csak apropóul szoktak szolgálni egy jó kis ijesztgetésre, jól megtámaszkodva és onnan minél messzebb elrugaszkodva az esetleges vallásos neveltetésben részesült fogyasztók hittanórán bemagolt ismereteiről. Aki valamilyen okból nem hisz istenben, az valószínűleg a Sátánban, bibliai démonokban, a halál angyalaiban, sőt, magában az Isten haragjában sem hisznek, úgyhogy ők valószínűleg nevetnek mindezen. Vagy unatkoznak… Flanagan vallásos hittől átitatott története azonban érezhetően olyan személyes, bőven és meglehetősen alaposan kifejtett gondolatmenetei annyira maiak, modernek és megkockáztatom, bizonyos értelemben forradalmiak, hogy ezúttal valóban egy komoly, figyelmet érdemlő alkotással állunk szemben. A szimpla ijesztgetésre vágyó nézők valószínűleg el is kapcsolnak már az elején, hiszen a történetbeli halászsziget zárt, mélyen vallásos közösségének életét, szereplőit tárgyaló jelenetek számukra semmi érdekeset nem tartalmaznak – ebben a műfajban nem szokás a karakterek és a környezet ilyen részletgazdag felépítése. S miközben maga a sorozat tagolása is a biblikus formát követi (1. rész – A teremtés könyve, 2. rész – A zsoltárok könyve… stb.), a közösség, valamint a(z anglikán) keresztény hit és az egyház dolgaiba is szokatlanul mély beavatást kapunk, mi, nézők. Már-már teológiai szintű fejtegetéseket hallunk a hitről, Istenről, annak fogalmáról, a jóról és rosszról, de a sima, hétköznapi párbeszédek is néha már lírai minőséget képviselnek. Egy hardcore horrorrajongót ez nem feltétlenül érdekel…
De ha mégis odafigyel, akkor, mondom még egyszer, minőségi élményt kap – mindenből IS. Képileg kifejezetten szép, igényes és gazdag a sorozat. Nekem nagyon tetszik Flanagan forgatókönyve, szinte érzem, ahogy hívő ember létére kiírja magából mindazt a kínzó kérdést, ami hitének gyakorlása közben benne felmerül és az adekvát helyről választ nem nyer. Benne van a történetben a közelmúlt szinte minden nagy globális értelemben sorsfordító eseménye a WTC tornyok lerombolásától a több nagy, olajszállító tanker ökológiai katasztrófát eredményező balesetéig, a muszlim hitűek keresztény környezetben való életén át olyan személyes problémákig, mint az alkoholizmus vagy éppen a céljainkat meg nem értő családtól való elszakadás nehézsége. Néhány egészen remek karakter, pl. Keane tanárnő (Samantha Sloyan) egy személyben mutat fel szinte mindent, amiért a bigott vallási fanatikusokat gyűlölni szokás és kell. Hozzá képest egy egészen más figura Paul atya (Hamish Linklater), aki valahol talán az író/rendező Flanagan szócsöve. Erin (Kate Siegel – civilben Flanagan neje) és Riley (Zach Gilford) kapcsolata viszont olyan szűziesen hamvas, hogy szinte dombornyomott fedelű lányregények lapjaira kívánkozik. Néhol olyan érzelmes sztorijuk, mint egy fájdalmasan romantikus melodráma… Mindeközben a sztori a végére mégis egy virtigli véres horrorban kapja meg a fináléját, olyan katartikus lezárással, hogy a vallási toleranciában kihívásokkal küszködőknek a fal adja a másikat. És mindeközben olyan mélyen keresztényi is, hogy abban hiba nincs. Különleges, szép kis cucc ez.
A norvég Tommy Wirkola két korábbi sikerének egyes jellegzetességét vegyítette ebben a filmben. A Hét nővér után újra Noomi Rapace-ra bízza a film (egyik) főszerepét, aki pont olyan pénzzavarban szenved, mint maga Wirkola szenvedett első komoly sikere, a Halott hó idején. Mint ismeretes, az utóbbi esetben Wirkola forradalmi módon, közösségi előfinanszírozásból készítette el filmjét, és hát nem lövöm le a poént Az utazás esetében, de a két film hangvétele sem áll túl messze egymástól. Noomi sem fejlődött szinte semmit színészi értelemben…
Hogy ez aztán kinek jó és kinek nem, az már eléggé egyéni. Én eléggé untam a Halott hó kretén humorát és öncélú hentelését, Noomi-t pedig egy egzotikus arcú, de kifejezetten rossz színésznőnek tartottam – érdekes módon, ehhez képest ez a Netflixes produkció viszont kifejezetten szórakoztatott. A sztori alapja ugyan meglehetősen klisés. Egy elhidegülőfélben és konstans pénztelenségben lévő pár, egy tehetségtelen színésznő (Noomi végre önmagát játszhatja és ebben jó is) és egy tehetségtelen tévérendező (Aksel Hennie) utazik Az utazásban egy vidéki faházba a víkendre, hogy ott a férfi a nő életbiztosításának reményében kinyírja párját – miközben a nő is hasonló irányban gondolkodik. Wirkola őrült ritmusa, a cselekmény logikusan előkészített, mégis vadnak ható fordulatai, valamint az itt már elég jól eltalált, néhol meghökkentően morbid humora elég jól elviszi a hátán ezt a “láttuk már” sztorit.
Legjobban talán úgy tudnám jellemezni ezt a filmet, hogy olyan, mintha Coenék csinálták volna a Jelenetek egy házasságból című Bergman-drámát, amit aztán a Reszkessetek betörők modorában értelmezne újra Guy Ritchie (még a Blöffös időszakában). Habkönnyű szórakozás tetemes mennyiségű művérrel, végtagcsonkolással, idióta karakterekkel és a film folyamán elég nehezen elképzelhető, bizarr happy enddel. Hétköznap estére éppen megfelelő időtöltés.
A valóban izgalmasan induló és szép (ez esetben persze, sokkal inkább rettenetes), új jövőt sejtető disztópikus horror-sorozat mára vitán felül szappanoperává szelídült. Ugyanazokat a tüneteket hordozza, mint azok a dél-amerikai típusú, vég nélkül sorjázó teleregények, egyre sematikusabbá váló karakterekkel, állandóan megtorpanó és még a legbanálisabb mozzanatokat is túltárgyaló, egyre unalmasabbá váló cselekménnyel, amit viszont számomra megfejthetetlen, hogy miért, de baromi nehéz abbahagyni – ha már belekezdtél. Talán, mert olyan nézni a The Walking Deadet, mint kikönyökölni a bérház gangjára, és nézni a ház életét, mint kiülni az Erzsébet-térre, és nézni az idiótákat, akik azt hiszik, jól érzik magukat, holott csak menekülnek önmaguk és a pusztító magány és jelentéktelenség elől. Nézni magunkat, mik vagyunk, milyen kibaszott unalmas, kisszerű, korlátolt élőhalottak, akik vonszolják magukat egyik konctól a másikig, egyik napról a másikra.
Fordulat nincs már régen a történetben, mert már minden fordulat megtörtént. Néha jön egy magát mindenkinél fontosabbnak tartó faszkalap (Rick, Negan, a szemetes csaj, Alfa, a Kormányzó, bárki), aki elkezdi osztani az észt, de gyorsan kiderül róla, hogy ő sem más, pont olyan, mint mi. Ez van. Mégis nézzük tovább, megyünk tovább, mert a REMÉNY HAL MEG UTOLJÁRA. Ja, a zombik már nem többek a történetben, mint nyáron a szúnyogok: ha közelít egy, lecsapjuk.
De legalább a kilencedik évadra a Zombiföldére is megérkezett az a rohadék tél, még ha azt nem is félték tán annyira, mint a “szomszédban“. Persze, ideje is volt, hiszen a megelőző nyolc évad alatt végig nyár volt, de legalábbis tavasz, vagy ősz – télre nem emlékszem. Oké, hogy a szörnyű tél beálltától függetlenül, a lombok azért fennmaradtak a fákon, de apróságokra nem adunk. Az azonban külön örvendetes, hogy a sorozat írói talán még kegyetlenebbek is túlélésért, vagy éppen csak egy falat húsért küzdő teremtményeiknél, hiszen igen komoly irtást rendeztek évadról évadra a vezető karakterek körében. Simán kiírják az egyik legfőbb, emblematikus szereplőt is, sokan mások mellett.
Érdekes karakterek elsősorban a negatív figurák között akadnak. Neganból (Jeffrey Dean Morgan) például sikerült egy egész helyes “csúnya bácsit” faragni. Kissé tarantinói a fazon, azzal a szakadatlan szófosással, de rendben van. Lucille is rendben van. Ahogy a hatodik évad végén odacsap, az azért igen kemény… A sorozat egyik legjobb mellékszála Negané, főleg annak fényében, hogy mi lesz vele a tizedikre, és talán tovább. Egy Christoph Waltz-szerű, excentrikus, cinikus pszichopata ő, aki ennek ellenére (vagy éppen ezért), velőtrázó igazságokat is képes kimondani a sok bornírt hülyeség között. Aztán persze, ő is bedarálódik a Jó és Rossz örök küzdelmében, azonban érdekes dolgok derülnek róla közben – ő is ember. A széria feszültségét rendre szétúsztató, szétmosó, vég nélküli moralizálásnak tűnő rinyálásfolyam közepette az ő története talán a legdrámaibb, valóban emberi, minden részletében. Az övénél kevésbé összetettebb figura Alfáé (Samantha Morton), aki tulajdonképpen a jó oldalról el-elbóklászó Carol (Melissa McBride) másik fele, minden értelemben. Izgalmas kettejük egymásnak feszülése és trükkös, ahogy végződik. Talán a Kormányzó (David Morrissey) figurája említhető még a rosszakból kiemelkedőként, de ő azért sokkal szürkébb pasas ezekhez képest (érdekes, hogy a sorozat kvázi irodalmi alapjául szolgáló, Robert Kirkman és Jay Bonansinga által jegyzett regényfolyamban ő ennél sokkal fontosabb, szinte központi szereplő. Örvendetes azonban, hogy a sorozat alkotói (a rendkívül jónevű, amúgy magyar származású Frank Darabont nyomán rengetegen) szinte minden karakter esetében ügyeltek arra, hogy jelezzék azok átlagemberként élt “esemény előtti” előéletüket. Tornatanárok, háztartásbeli feleségek, egyszer farmerek, közrendőrök, otthonülő, született lúzerek és reményvesztett csavargók, piti bűnözők és bűnös lelkészek nőnek az égig, vagy éppen járnak szügyig a mocsokban.
A jó oldalon sokkal szürkébb karaktereket találunk. Rick (Andrew Lincoln), a sorozat egyik fő “arca”, a tipikus amerikai hős, a becsületes rendőr, aki hivatásához, értékrendjéhez hű marad minden körülmények között, még a világ vége után is. Hősies karaktere azonban a végletes szituációk során egyre inkább önmaga paródiájává válik. Szembetűnő, mennyire nincsenek érvényes válaszai a kifordult, végnapjait élő világ végletes kihívásaira. Don Quijote-i figura, akinek szerelme az Alapító Atyák által évszázadokkal korábban lefektetett értékrendje. Mondhatnám Gabriel atya (Seth Gilliam), Ezekiel (Khary Payton), Hershel (Scott Wilson) vagy akár Jézus (Tom Payne) karakterét is, sok más mellékfigura mellett, akik akkor váltak izgalmassá, amikor túlélésük érdekében belecsúsznak a “rosszba”. Aztán ott, a szürke zónában már egészen úgy viselkedik mindenki, mintha valódi ember lenne. Kivéve Darylt (Norman Reedus), a sorozat másik emblematikus rosszfiúját, aki változatlan(ul kócos és csapzott) az eddigi tíz évadon át, de egyszerre jó és rossz is. Ilyen ember nincs.
A legtöbb szereplő, nők, gyerekek, idősek, gyengébb férfiak jobbára csak azért kerültek a történetbe, hogy általuk, esendőségük miatt, vagy éppen érdekükben történjenek a dolgok. Rendszerint meg kell őket menteni, el kell hozzájuk valahogyan jutni, de akár el kell őket hagyni, azonban nélkülük elképzelhetetlen az a töménytelen melodráma, ami nélkül ez a sorozat már véget ért volna az ötödik évadnál. Mindent felzabáltak volna a zombik.
Akik így azonban csak az “egzotikus” hátterét jelentik a szerteágazó, ezernyi szereplőt megmozgató cselekménynek, valódi, komolyan veendő veszélyt már alig jelentenek: simán fejbe kell őket somni, és ennyi. Hogy ettől miért dőlnek ki, azt viszont már nem tudom (vagy a feledés homályába veszett). Az mindenesetre, zavaró egy picit, hogy bár fröccsenjenek rothadó testnedveik az egészségesekre, azoknak semmi bajuk nem lesz, ám ha beleharapnak, akkor igen? Bőrön át, szembe, szájba jutva nem terjed, csak ha a véráramba kerül a zombikór? Akkor mi van az állatokkal, amelyek nyilván fogyasztanak a szerteszana heverő, már szétcsapott fejű hajdani emberi lényekből, később viszont őket eszik meg a még élő emberek? Úgy sem fertőz? Mindegy, részletkérdés. Mint ahogy az is, hogy köztudomásúlag majd minden amerikai háztartásban vannak fegyverek, minden településen van gyógyszertár, vegyesbolt, dugig töltve tartósítószerrel bőven teletolt élelmiszerekkel, sok helyen van fegyverbolt is, a helyi seriffhivatalokat és az Amerikai Gárda telepeit nem is számolva, de sosincs kaja, töltény és gyógyszer… Szóval, egyre kevésbé értem ezt a fegyver- és hiánymizériát. Bezzeg, benzin Daryl motorjában még a tizedik évadban is van… Áram is, szinte mindenhol – ja, a napelemek. Basszus. 🙂 Szóval, vége a tizedik évadnak. Kezdődik a tizenegyedik. Kíváncsi vagyok, kitart-e ez az egész a világ tényleges végéig… Mert ha nem, akkor kamu az egész. 😉
Antonio Lukicsbemutatkozó filmjéről sokaknak ugorhat be Reisz GáborVAN-ja. Végül is hasonló nemzedéki közérzetjelentés egy bájosan esetlen, harminc közeli főhőssel, ugyanaz a groteszk, játékos humor, szomorkás hangulat, vizuális poénok sokasága – csak éppen hamisítatlanul ukrán. Nyilván emiatt különböznek is, de egy biztos, a Hangtalan gondolataim semmivel sem rosszabb, mint a VAN, sőt, annál valamivel mélyebb, összetettebb. Egyszóval aki Reisz filmjét kedvelte, ne hagyja ki Lukicsét se! (A legfrissebb hírek szerint nemrég elkészült a folytatás is – ezek szerint az ukrán közönségnek bejött a sztori.)
A szőke, colos és tagadhatatlanul krisztusi fizimiskával rendelkező Vadym (Andrij Lidagovszkij) Kijevben élő hangtechnikus, amatőr komponista. A közelmúltban hagyta ott filmes munkáját, és egy fogászati beavatkozás miatt épp az anyagi csőd peremén egyensúlyoz, amikor szembejön vele élete nagy lehetősége. Új feladata abban áll, hogy hazai állathangokat gyűjtsön egy ukrán származású kanadai megrendelőnek. Ha jól végzi dolgát, akár teljes álláshoz is juthat Kanadában, csakhogy ehhez egy ritka madár, a kihalás szélén álló „rahói réce” énekét kellene mikrofonvégre kapnia. Szülővárosába, Ungvárra érkezvén az akcióra kész Vadym savanyúan veszi tudomásul, hogy gyűjtőútjára az anyja fogja eltaxizni. Már első beszélgetésük alatt érezni a köztük lévő szakadékot; a láncdohányos mama folyamatosan cseszegeti kiskorúként kezelt fiacskáját, csúnya beszédért, bagószagért meg-meglegyinti, miközben Vadik unottan hallgatja a kioktatást, és néha megpróbálja elmagyarázni, mivel is foglalkozik valójában. Tény, hogy a srác roppantul félszeg (testi adottságait tekintve ez nem csoda), a jövőképe is meglehetősen ködös, a közeljövőt illetően viszont határozott célja van (ennyiben mondjuk, különbözik a VAN Áronjától). Öregedéstől rettegő, egyedülálló anyja (Irma Vitovskaya) most tőle reméli a társaságot, a hazaérkezésén felbuzdulva még wellnessezni is elrángatja.
Road movie-ba csomagolt felnövéstörténetet látunk (bármilyen röhejesen hangzik is így két méter fölött), melynek első fele némafilmbe illő gegek sora; egy részük szellemes, más részük kevésbé. Az ifjú technikus hatalmas boom mikrofonnal járja a vidéket, amit időnként felszerel egy felmosó mophoz hasonlatos szélzajszűrővel („döglött macska”), és képtelen helyzetekbe keveredik. A komédiázás azonban már az út elejétől kezdve fokozatosan visszaszorul, anya és fia közeledésébe mind több drámai elem vegyül, az obligát számonkérésen túl („Vadik, mikor kezdesz el végre normális életet élni?”) a magányos nő saját félelmeit, kétségeit is feltárja. A súlyosabb pillanatok persze – amúgy közép-kelet-európai módra – bohózatba fulladnak. Csöndes, visszafogott bohózatba, hisz Lukics filmje igencsak lassú, rezignált, „hangtalan”. A szótlan Vadik a hangoknak nem forrása, csak rögzítője. A szűkszavú, gyakran néma jeleneteket nagy csöndek festik alá, nincs „kísérő” zene, inkább csak diegetikus, a cselekmény világába illesztett trackek, mint a videójáték visszafogott „retrowave” dallama, a srác kompozíciói vagy a rádióból felhangzó slágerek.
Hősünk „szárnyalni” vágyik, maga mögött hagyni az őt fojtogató, földhöz ragasztó valóságot, melyből bőséges ízelítőt kap az utazás során. Ezt a „földhöz ragadást” a film igen plasztikusan láttatja, a mozgást akadályozó sár egyike azon jelképeknek, amelyekkel a rendező szájbarágósan, de következetesen kiemeli mondandóját. A fekete-fehér nyitójelenetben sorra vonulnak fel a fő szimbólumok, a sár mellett a (tej)fog és a toll – a jelentésüket, gondolom, nem kell magyarázni. A kissé bizarr, kosztümös intrónak látszólag semmi köze a sztorihoz, hacsak nem az, hogy a filmrészletnek talán Vadym a hangfelelőse: a mohácsi vész idején két szerzetes, amolyan középkori Stan és Pan, a kisjézus tejfogára alkuszik egy vándorárusnál. Hogy hatásos-e az ereklye, az már nem derül ki, ám a felcsendülő adventi gregorián a jelenbe is magával hozza a csodavárás hangulatát, az idevágó keresztény utalások pedig az egész filmet végigkísérik. Ami nyugati szemmel talán különös, ukrán fejjel gondolkodva viszont minden másként fest.
Mert a főszereplő szárnyalását nem feltétlenül a saját bénasága akadályozza – elvégre Ukrajnában vagyunk. Nem véletlen, hogy a hatósági jelenetekben a román újhullám fanyar humorát érezzük visszaköszönni, az íróasztalok mögött ugyanazok a korlátolt, paranoiás csinovnyikok terpeszkednek. Az ukrán Y-generáció életérzését markánsan meghatározza a mocsárként visszahúzó társadalmi-politikai környezet. Kitörni nehéz, már-már lehetetlen, legalábbis jó adag szerencse kell hozzá. Jobb híján marad a türelmes várakozás: csöndesen mélázva, de a kalandoktól megerősödve – várni a csodát. (7/10)
Oké, egyszereplős film. Kétféle olvasata lehet ennek. Az egyik az, hogy “Na azt nem! Dehogy nézek én egy pofát másfél órán keresztül! Nincs az a pénz!” A másik az, hogy “Hohó! Ez a film valamiért fődíjas lett itt-ott (pl. az idei Cinefesten)! Meg aztán volt az a film, tudod, a Tom Hardyval, ült végig a BMW-jében és telefonált, de milyen k**rva jó volt az is! Vagy a Her, tulajdonképpen abban is csak Joaquin Phoenixet láttuk!” Szóval, vannak azért példák arra nézve, hogy ha adott egy jó sztori, ehhez egy ügyesen megkonstruált dramaturgia és egy jó színész, akkor azért lehet jó dolgokat alkotni minimálban is.
A dán Gustav Möller rendezői bemutatkozása, A bűnös is erős darab, bár témájában és műfajában teljesen eltér a Locke egzisztenciális, érzelmi és generációs problematikájától, de a Her virtuális világ csapdáit feltáró kérdéskörét sem érinti. A főszereplő egy rendőrségi segélyvonal operátora, Asger (Jacob Cedergen), akiről kezdetben csak sejtjük a környezetéből érkező utalások alapján, hogy valami szabálytalanság miatt van büntibe a call centerben. Érezzük, hogy unja a banális betelefonálók kamuproblémáit, és érezzük azt is, hogy ő valójában egy komoly zsaru, de legalábbis annak tartja magát. Aztán jön egy hívás, melyre szinte ösztönösen ráérez, hogy itt valóban komoly tragédia zajlik és ő az egyedüli, aki segíteni tud ebben.
Persze, a szkeptikusabb, illetve tapasztaltabb néző még ekkor is legyinthet, hogy “Á, ez ugyanaz a szitu, mint a Halle Berrys A hívás című filmben!” Ja, hasonló. De ez sokkal jobb film annál. Ennek fő oka a precíz forgatókönyv, amely jól bonyolítja a cselekményt, és bár gyakorlatilag tényleg csak egy rádiójátékot nézünk, mégis képes rabul ejteni figyelmünket, mindössze a töredelmesen, zaklatottan és zihálva elejtett információmorzsáknak köszönhetően. Dolgozik is a fantáziánk, a főszereplő Asgerével együtt. Pont annyi érdekes, izgalmas és borzongató a sztori, hogy mindvégig kíváncsiak vagyunk a következő fordulópontra és még a csattanó (és a film) utáni kvázi happy endet sejtető cliffhangerrel együtt is érdekfeszítő marad a film.
Természetesen jó színész Cedergen is, bár Tom Hardy mércéjével nem mérhető, de a rá kirótt szerepet tökéletesen megoldja. Ráadásul, teljesítménye nem is ül úgy rá a filmre, mint Hardyé a Lockéban, nem arról beszélünk majd, hogy fú, az a színész… Hanem arról, hogy azért ez milyen sztori volt! Merthogy az tényleg durva. Emellett bravúros is, ahogy a kezdőnek számító Möller milyen profi módon húzza végig azt mindvégig a krimi-thriller műfaji koordináta rendszerében maradva. Mindamellett szó sincs öncélú rémisztgetésről, hiszen egyrészt nem is látunk semmi borzalmasat, amit mégis, azt a mi elménk vizualizálja agyunkba, értelmezve azt, amit fülünk hall. Másrészt pedig mindvégig ott mocorog bennünk a rengeteg kérdőjel, hogy mi mit tennénk a rendelkezésre álló információk alapján? Továbbmegyek. Milyen döntéseket vagyunk képesek meghozni, úgy általában, azok alapján az információk alapján, mely bármilyen ügyben a rendelkezésünkre állnak? Biztos, hogy mindenről tudunk, Biztos, hogy mindig a legjobb, legoptimálisabb döntéseket hozzuk, sőt, hozhatunk egyáltalán jó döntéseket? Lehet, hogy jobban menne ezen a világon minden, ha úgy tennénk, ahogy Asgernek javasolja a főnöke? Möller képes belevinni minket ebbe a -kissé gonosz- játékba, és ez igen nagy szó, tekintve hogy gyakorlatilag tényleg egy pofát nézünk szűk másfél órán át, miközben hallunk, elképzelünk és egy kicsit át is élünk egy nagyon furcsa, nagyon brutális és bár a vége felé már kiszámítható, de azért még éppen eléggé meglepő történetet – a moziban. 8/10
Elég komoly erők feszültek neki alig néhány évvel az eredeti dán verzió komolynak mondható nemzetközi sikere után ugyanennek a történetnek. A zsánerfilmjeivel igen megbízható státuszt magának kiverekedő Antoine Fuqua Nic Pizzolatto forgatókönyvíró-sztárral karöltve alkalmazta a Netflix világot körbekerítő platformjára a büntetésből 911-es call centerbe száműzött, gyilkossággal vádolt és széthullott magánéletű rendőr monodrámáját. A cselekmény nagyjából fordulatról fordulatra megegyezik a dán eredetivel, kivéve tán a határozottabban hollywoodi végkifejletet. Ott dán zsaru, itt amerikai, de amúgy tényleg minden ugyanaz. Értelemszerűen adódik a kérdés, hogy akkor meg minek ez az egész?
Nem tudom a választ, így csak azt a sablont tudom idézni, mely szerint az amerikai/angol nézők nem szeretnek olvasni, illetve nem szeretik az angolt akcentussal beszélő színészeket. Viszont így legalább Jake Gyllenhaal is hozzájutott egy hálás szerephez, melyben újra megcsillogtathatja valóban kivételes színészi tehetségét. Simán elviszi jobbára csak az arcával az egész filmet a hátán, mely vizuálisan valóban szinte rádiójáték. Hangban persze, szintén erős egyéniségek (Ethan Hawke pl, vagy Peter Sarsgaard) hitelesítik hangjukkal az itt is csak szaggatott párbeszédekből, a néző agyában keletkező asszociációkból és következtetésekből létrejövő kétfenekű családi drámát, megfejelve a rendőr saját szakmai jellegű pokoljárásával. A korábban azért látványosabb, sokszereplős produkciókat rendező Fuqua biztos kézzel és jó ízléssel vezényli le ezt az igen klausztrofób, egy helyszínes, egyszereplős monodrámát. Működik így is a történet – csak hát láttuk már. Ha nem, akkor nézzük meg. 7/10
A mindössze 54 évet megélt Alekszej Balabanovot (angol átírásban Aleksei Oktyabrinovich Balabanovot) elsősorban a Fivér című film, valamint annak második része miatt tartjuk számon, mint kultrendezőt. Olyan jelzőket kapott, mint “az orosz Tarantino”, talán nem is minden alap nélkül. Holott, komoly irodalmi adaptációkkal is jelentkezett. Franz Kafka befejezetlen A kastély című regényének filmfeldolgozása például a második komoly nagyjátékfilm pályáján, és inkább a szintén irodalmi alapokon nyugvó, 2004-es Morfiumhoz kapcsolható, ami Bulgakov novellája nyomán készült.
Balabanov filmjének cselekménye nagyjából követi Kafka regényében elmesélt történéseket, legalábbis, amíg az eljutott, azonban ez A kastély hangulatában mégis kissé más. Talán kevésbé klausztrofób és paranoid, mint Kafkáé, hangvételében inkább “oroszos”. Bulgakov, Gogol, illetve Csehov jutna eszünkbe róla, ha nem ismernénk íróját, a németes hangzású nevek ellenére is. Szó sincs arról, hogy ne éreznénk azt a kétségbeejtő, zavarodott lelkiállapotot, melybe K kerül a történetbeli kastély környezetében élők, és életük mindent átszövő bürokráciájától, de ez a bizarr, groteszk történet őrültebb, robbanásveszélyesebb, mint a szorongóbb, sötétebb eredeti. A kastély népe és szolgálóik mintha élveznék azt a lehetetlen, abszurd életet, melyet a vár láthatatlan, soha meg nem jelenő ura rájuk kényszerít. Élvezik, hogy szenvednek. Ez a szenvedés az életük, amiben élniük kell. Ez az élni akarás azonban egyáltalán nem valami pozitív életszemlélet, csupán vegetálás.
Bár direktben semmi nem utal Balabanov verziójában a film készülése idején felbomló Szovjetunióban élt életek nyomorúságos múltjára, de a bizonytalan jövőre sem, mégis érezzük minden jelenetben azt a lelkeket, szíveket nyomorító rendszert, mely nem tartja megengedhetőnek a boldogságot, a szabad gondolatokat, vágyakat. K küzdelme itt is kilátástalan, esetleges, pillanatnyi győzelme az arctalan, kommunikációképtelen bürokráciával szemben banális, viszont legalább győzelem. Érezhetően nem jelent gondot Balabanov számára annak a lelkiállapotnak a megjelenítése, melybe egy ésszerűtlen, megmagyarázhatatlan és illogikus szabálymátrixba keveredő ember érezhet, ezt minden kelet-európai ember csontig hatolóan átélhette az elmúlt évszázadban. A film alapvetően közvetíti Balabanov sajátos, oroszos Kafka-olvasatát. Néhány jelenet kifejezetten emlékezetesre sikerült, a malacok abszurd felvonulásai, a kocsmai revü, a különböző helyszínek néha már-már steampunkot idéző hangulatai, a ködbe burkolózó kastély és a körülötte fortyogó tó misztikuma, valamint a megfoghatatlan, rendkívül expresszív zenei környezet izgalma felejthetetlen (értsd: nehezen felejthető 🙂 ) élmény. Viszont karakterépítésben közel sem remekel Balabanov. Bár közismerten remek az orosz színészképzés, itt mintha egy amatőr társulatot látnánk, és a rendező sem igyekszik azon, hogy megvilágítsa őket. Ezen tovább súlyosbít a kemény tempó is, amivel a szűk két órában végighajszolja K-t a rá váró tortúrán.
Ma már talán senki nem lepődik meg, ha élvonalbeli hollywoodi sztárok a nem is olyan régen még lenézett tévésorozat műfajában tűnnek fel. Kate Winslet viszont már 2011-ben fejest ugrott az akkor még sokak számára szűkösnek tűnő képernyőbe, és a Mildred Pierce főszerepében igényes melodrámában szórakoztatta a mozijegyeket kényelmes tévéfotelekre és a távirányító sajátos szabadságára cserélő nagyérdeműt. Tíz évvel később még ennél is igényesebb darab lett a szintén minisorozat formátumú, hétrészes Easttowni rejtélyek.
Ma már sokan tudjuk, hogy mondjuk, az HBO csatornán (de főleg annak internetes stream platformján, az HBO GO-n) igencsak színvonalas sorozatokat kaphatunk a havi egy-két mozijegynyi előfizetésünkért, melyek simán felveszik a versenyt mind látványban, mind színészi értelemben, de drámai és intellektuális minőségben is a hagyományos mozifilmekkel, sőt! Persze, a pandémiás otthonülés is sokat segített ezeken a csatornákon, a mozi kárára ráadásul – ez azonban semmi nem változtat az előző mondat értelmén. Az Easttowni rejtélyek például egy igen faramuci dolgozat, már műfaji értelemben. A felszínen végigtekintve egy rendkívül izgalmasan bonyolított krimit látunk, melyben egy meglehetősen szétgurult életű, kisvárosi nyomozónő (Mare Sheenan, azaz Kate Winslet) próbál felgöngyölíteni egy fiatal lányanya brutális gyilkossági ügyét, valamint néhány közben felmerülő, hasonlóképpen nehéz bűnesetet. A hétszer egy órányi játékidő épp elég teret ad arra, hogy a szövevényes esetet szinte naturalisztikusan átélhessük, miközben egy pillanatig nem unatkozunk. Minden rész végén bizton állíthatjuk, hogy már tudjuk ki a gyilkos, hogy aztán a következő rész elején rájöjjünk, hogy nem, mégsem… De hát egy krimi, ami eredendően arról szól, hogy “ki a gyilkos?”, az erről szól. Ez a film erről IS szól.
Emellett azonban talán sokkal inkább szól olyan, már komoly, “nagy” filmalkotásokra jellemző témáról, mint a városszéli, kisvárosi közösségek dinamikájáról, az összetartás és az önös érdekek menti önzés feszültségéről, a család funkciójáról és diszfunkciójáról, a gyász és más, intenzív személyes érzelmek feldolgozatlanságából fakadó személyes problémákról, illetve ezek feldolgozhatóságáról, és sok más, efféle társadalmi kérdésről. A barátságról, például… A Brad Ingelsby által írt és Craig Zobel által rendezett és például az igen kiváló filmjeivel nevet szerző Gavin O’Connor vezette produceri gárda által támogatott szériában plasztikus képet kapunk egy keleti-parti, tipikusnak mondható kisváros mikrotársadalmáról. Pontosan megrajzolt karaktereket látunk tulajdonképpen banális élethelyzetekben, melyek önmagukban, de főleg a benne résztvevők számára mégis életbevágóan fontosak, sőt, olykor tragikusak. A minisorozat formátumában van is idő arra, hogy ne csak odavetett, közhelyes háttérként jelenjenek ezek meg, hanem valódi, átélhető, hús-vér történetekként. A benne résztvevő karakterek is hús-vér emberek, szinte valódi élettörténettel, igazi, hiteles motivációkkal, akik legalább ennyire hitelesen reagálnak az őket érő kihívásokra.
Mégsem érezzük egy percig sem, hogy egy társadalmi dokudráma nyomasztó vérrögvalóságába csöppentünk, mert a krimi nyomozásos cselekményszála mindig továbblendít. Kate Winslet természetesen óriási színésznő. Smink nélkül, lezúzva, mint egy mosónő, jó néhány kiló plusszal, állandóan sörösüvegbe kapaszkodva is lenyűgöző alakítást nyújt, pontosan tudja, ösztönösen érzi, mennyi a pontosan elég színészi értelemben, sohasem sok, sohasem kevés, mégis mindig intenzíven van jelen. De nagyjából ugyanez mondható el a többi, kisebb-nagyobb szerepben feltűnő alakról is, legyen az gyerekszereplő, vagy felnőtt. Egyedül a Guy Pierce alakította író karakterét érzem picit feleslegesnek, benne mintha Brad Ingelsby írta volna bele magát a történetbe… De köze hozzá nem nagyon van, legfeljebb, mint ellenpont. De feltétlenül nézzük ezt, ha még nem láttuk.
Úgy gondolom, Jan Tomáš “Miloš” Forman minden idők egyik legnagyobb filmrendezője. Mondom ezt elsősorban azért, mert még a leggyengébb filmje is remekmű, egész egyszerűen képtelen hibázni. A filmtörténeti jelentőségű cseh új hullám egyik vezéregyéniségeként, a Fekete Péter, A szöszi szerelmei és az obligát Tűz van, babám! külön-külön is megkerülhetetlen, egy korszakot leíró, a filmnyelvet megújító (vagy egy markánsan megkülönböztethető irányzatot elindító), különleges alkotások. Bár cseh filmek ezek, de rólunk majdnem ugyanannyira szólnak: így éltünk a múlt század hatvanas éveiben ezekben a közép-kelet európai barakkokban. Aztán Formant is elérte az igazán nagyformátumú figurákkal szinte mindig megtörténő “katasztrófa”, saját hazájában nem lehet próféta. Sőt, egész egyszerűen kirúgták az országból. Nem tudjuk, mi lett volna belőle, ha otthon marad – így viszont Amerikában is megcsinálhatta karrierjét, mely végül 2 db. Oscar díjat, 46 egyéb fontos díjat és 27 jelölést eredményezett. Bár első amerikai filmje, az Elszakadás még vastagon csehes formai elemekkel operált, és a “vad, olykor szinte improvizációnak tűnő vágástechnika, az amatőr szereplők esetlen tanácstalansága és szűzies elfogódottsága, a semmivel össze nem téveszthető, gunyorosan frivol hangnem és a társadalomkritikus szemlélet” a film néhány ma már kultikussá vált jelenete ellenére még csak rétegfilmként keltett feltűnést, a Száll a kakukk fészkére című mozival kezdve már Hollywood minőségi mainstreamjének élvonalában alkotta meg minden filmjét.
Például az 1981-ben bemutatott és ’82-ben nyolc Oscarra is jelölt Ragtime-ot. Az Edgar Lawrence Doctorow fikciós történelmi regénye alapján készült adaptáció az Amerikai Egyesült Államok huszadik századi történelmének első évtizedében játszódik, a mozi kezdeti időszakában, amikor a némafilmeket még élőben kísérték zongoristák, a kor divatjának megfelelően főleg a ragtime ritmusára rögtönzött melódiákkal. A több szálon induló, de a végén egy katartikus, drámai csúcspontban összefonódó sztori főhőse egy szegény sorból származó, fiatal ragtime-zongorista, Coalhouse Walker, Jr. (Howard E. Rollins, Jr.), akiből tehetsége okán hamarosan sikeres, gazdag fiatalember lesz. Mivel azonban Coalhouse szemlátomást afrikai származású, és büszke jómódja hamar szemet szúr fehér, vélt felsőbbrendűségükre oly büszke önkéntes tűzoltónak, akinek durva provokációját nem képes lenyelni. Coalhouse egyből egy rasszista indíttatású balhé kellős közepében találja magát. A keményfejű, ösztönös igazságérzetétől fűtött srác végül minden megtesz igazának érvényre juttatásáért, közben találkozik jó, kevésbé jó és igen rossz szándékú emberekkel, megharcol gyermekéért és szerelméért, azonban ügye végkimenetlét illetően nem lehetnek kétségein. A fiktív, de minden szempontból reális történet idején például Martin Luther King, az amerikai feketék egyenjogúsági mozgalmának mártírja még meg sem született.
Coalhouse (beszédes név, kb. szenespincének fordíthatnánk) és a történet főbb szereplői kitalált figurák, azonban ami velük történik, az nagyon is valóságos. Nyilván hasonló esetek ezrei történtek akkoriban, és ne legyenek kétségeink, történnek azóta is Amerikában (és a világban szinte mindenhol). Forman immár “nagy, hollywoodi” filmesként nem amatőrszereplők és valódi helyszínek spontán ösztönösségével, hanem a meseszövés eszköztelen realizmusával, a precíz dramaturgiával, valamint az amerikai filmipar kifinomult eszközeinek mértéktartó, ízléses használatával teremti meg a sztori hitelességét. Még gyermekként szemtanúja volt szülei deportálásának (akik a német koncentrációs táborokban haltak meg), árvaként nevelték távoli rokonai, ráadásul, nem önszántából kellett elhagynia hazáját, így könnyen ráérzett a tehetséges fiatal, fekete zongoristával megesett córesz tragikumára, és saját tehetségéből fakadóan, ezt a drámát igen érzékletesen tudta filmre varázsolni. A cselekmény hátterében valóságos figurák teszik dolgukat: Harry Houdini szabadul, Theodore Roosevelt elnökösködik, a Ford legendás T modellje épp közlekedési forradalmat csinál, a Madison Square Garden tetején egy meztelen női szobor okoz közfelháborodást. A történet végén újságcímek hirdetik, hogy Európában kitört a háború, amiről ekkor még senki nem tudta, hogy csak az első nagy világégés lesz a sorban.
A kb. két és fél órás film igazi nagy mozi, egy határozott ecsetvonásokkal, de finom részletábrázolással megfestett történelmi tabló: úgy áramlik, majd sűrűsödik be a drámai végkifejletbe, hogy azt tanítani lehetne/kellene. Klasszikus formában tökéletes mestermű, örök érvényű tartalommal és hiteles valóságképpel. A Száll a kakukk… óta már szinte kötelezően pazar szereposztásban olyan hajdani és majdani, jelentős színészegyéniségek tűnnek fel, mint James Cagney és Pat O’Brian, illetve Samuel L. Jackson, Debbie Allen, Jeff Daniels, Mandy Patinkin vagy Elizabeth McGovern. Ez a fim, de Forman szinte összes amerikai filmje Hollywood legjobb teljesítményei közé sorolandók.
(Poroló – régebbi filmek, olykor filmklasszikusok kerülnek itt “leporolásra” abból a célból, hogy működnek-e még a mai világban?)
wim
efes
perry55
szaszo
