Szerintem ez a film az 1976-os Taxisofőr párja, és nemcsak azért, mert mindkettő Robert de Niro fajsúlyos főszereplése, amellett, hogy Martin Scorsese rendezte őket. Travis Bickle ugyanúgy a társadalom szélső, elhagyatott peremén szeretetlenségben, meg nem értettségben élő, magányos figura, mint itt Rupert Pupkin. Mindkét figura elemi erővel vágyik arra, hogy elismerjék, hogy egyáltalán legye valaki, hogy reájuk is vetüljön legalább arra a tizenöt nyomorult másodpercre a hírnév dicsfénye. Míg azonban ezért Travis vérfürdőbe torkolló utcai nagytakarítást rendez, erkölcsi és explicit értelemben egyaránt, addig Rupert csupán el szeretné mesélni történetét a stand up comedyk igényes(nek tartott) közönségének. Ezért, persze, a legmesszebbmenőkig is hajlandó tenni, érdekes módon, a nyílt fizikai erőszakon kívül tényleg mindent…
Rupert hihetetlen önbizalommal rendelkezik, a pszichológusok nyilván a szociopátia valamely formáit azonnal látják is személyiségében. Valójában egy alternatív valóságban él, melyben ő A komédia királya, és őszintén nem érti, miért nem veszi ezt észre már mindenki. Csalódottsága azonban csak megsokszorozza energiáit és akadályokat nem ismerve hág át mindenen és mindenkin, mígnem végre felléphet az ő magas trónusára, a számára valóban a világot jelentő deszkákra. Scorsese azonban nem kegyelmez, páros lábbal ugrik bele a hamis, rózsaszínű amerikai álomba. Itt aztán nem dicsőül meg senki… Rupertről most már mindenki számára kiderül, hogy csupán egy meztelen szerencsétlen, nincs benne semmi királyi, nincs igazán tehetsége semmihez, egy nyomorult kisember, mindenféle ráruházott, hollywoodi álhősiesség nélkül. Rupert Pupkin annyira antihős, hogy még kisszerűségében is kisszerű, aki még nevetségessé sem tud válni, amikor lelepleződik szánalmassága.
Élmény nézni Scorsese rendezését. A komédia királya sok tekintetben aránytalan, bizonytalanul, sután rakódnak egymásra a jelenetek. Scorsese későbbi filmjei sokkal simábbak, profibb módon megcsináltak, kiszámítottabbak. Ez a film viszont sokkal szenvedélyesebb, sokkal jobban áthatja a közlés elementáris vágya, hogy Scorsese-nek van mondanivalója. Persze, ez nagyjából ugyanaz, mint a Taxisofőré és a többi korai filmé, lúzerek, félresiklott életek cifra nyomorúságát mutatják a képek, Amerikát alulnézetből. Mindenesetre, ez a karcos, szögletes, a groteszk felé kacsingató rendezői attitűd rám sokkal nagyobb hatással bír, mint például a Némaság ködös perfekcionizmusa, vagy Az ír nyugdíjasklubbéli végtelen teadélutánja.
Érdekes Robert de Niro színészete. Innen, 2021-ből nézve már ekkor ugyanazokat a grimaszokat, elnézéseket, fura, egzaltált gesztusokat használta, ugyanazokat a pofákat vágta, mint azóta szinte minden filmjében. Én konkrétan meglepődtem, mert szinte összegezve láttam az egyik legnagyobb élő férfiszínésznek tartott pali teljes fegyvertárát – és ez az arzenál egyáltalán nem tűnt olyan félelmetesnek. Viszont ami benne van, az baromira ki van csiszolva, beolajozottan működik minden, de Niro olyan pontos, mint egy atomóra. És hát ő Robert de Niro., akit csak utánozni lehet… Viszont vicces látni, hogy ehhez milyen kevés kell, de ez a kevés mégis milyen elérhetetlen szinte minden színész számára.
(Poroló – régebbi filmek, olykor filmklasszikusok kerülnek itt “leporolásra” abból a célból, hogy működnek-e még a mai világban?)
Nem igazán tartozom a romkomok rajongói közé, de arra predesztinált időszakokban olykor azért megnézek egyet-egyet a műfajból. És bár a hazai felhozatallal kapcsolatban végképp vannak fenntartásaim, a 37 fokos kánikula jó apropó volt arra, hogy a tavaly nyáron kijött Hab esetében felülírjam ezt az előítéletemet is. Noha valóban nem hibátlan alkotásról van szó, nem bánom, hogy adtam egy esélyt ennek az érdektelennek még túl kritikus ízléssel sem nevezhető vígjátéknak.
Dóra (Kerekes Vica) még másfél évvel faképnél hagyása után is Dávid (Bányai Miklós) után epekedik, miközben másik szerelmének, a cukrászatnak hódol. Bármilyen ínycsiklandó falatkákat is készít azonban Hab névre keresztelt apró cukrászdájában, már csak némi tőkeinjekció mentheti meg a csődtől. Váratlanul adódni látszik is egy csábító lehetőség, ám gyorsan kiderül, hogy sajnos csak családi vállalkozások számára kapható, ráadásul a támogatásért versengők között van Dávid is újdonsült feleségével. Ez a két körülmény bőven elég ahhoz, hogy egy hirtelen impulzustól vezérelve Dóra is családot hazudjon magának, és egy frissen beszerzett sármos fogorvossal meg egy meglehetősen különc tizenegy éves kisfiúval jelenjen meg a pályázó családokat vizsgáztató vidéki workshopon.
Ezzel a felütéssel adott is a romantikus vígjátékok minden sztereotip kelléke egy habkönnyű nyári szórakozáshoz, ahol a szerelmi szál végkifejlete előre borítékolható, ám addig is jókat derülhetünk környezetünk tipikus figuráinak és trendi jelenségeinek karikírozott ábrázolásán. Innentől a forgatókönyv a romantikus szálból át is vált egy többé-kevésbé tankönyvforma szerint hozott klasszikus komédiába, melyben döntően a jellemkomikum viszi a prímet, és – az alkotók javára legyen írva – csak másodlagos szerep jut az álruhába bújt (fő)szereplők adta helyzetkomikumban rejlő bohózati elemeknek – amit cseppet sem bánunk. Az elsőfilmes Lakos Nóra–Fekete Fruzsina rendező-forgatókönyvíró páros jó érzékkel szűkíti le ezen a ponton a film világát és szereplőit egy vidéki kúria zárt, külvilágtól lehasított külső-belső terére és benne összesen 5 pár (plusz 4 gyerek) játékára. Még ha egy sokmilliós tender pályázói körét tekintve némiképp a realisztikusság-hihetőség határán egyensúlyoz is a tízszereplős történet (mellyel szemben persze amúgy sem támasztunk komoly relevanciakritériumokat), a workshopon résztvevő párok jól befogható mikrovilágát kellően fókuszáltan, jó ritmusérzékkel vágott komikus minijelenetekkel festi fel a film, melyek között mint fix tartóoszlopok között próbál helyet találni magának és egyensúlyozni a romantikus fő (?) szál. Meglepődéssel tapasztalhatjuk ezenközben, hogy innentől dramaturgiailag is átveszik a főszerepet a történet szempontjából teljesen mellékes szereplők, hogy a filmidő jelentős részében a komédia viszonylag jó műfaji színvonalán kitöltsék azt a dramaturgiai űrt, amit a romantikus szál súlyos vérszegénysége miatt nem lenne képes sem tartalommal, sem feszültséggel vagy mélységgel megtölteni.
Az egyébként egyenetlenül sikerült komikus karakterek közül egyértelműen a legkidolgozottabb a fitneszmánia mögé rejtőző középkorú család belső feszültségekkel teli hármasa, amelyben Elekes Ferenc a tőle elvárható profi klisékkel /az önellentmondó szókapcsolat nem véletlen/ hozza a szintén kifogástalanul formált perfekcionista és rigid feleségnek (Pálfi Katalin) alárendelődő töketlen, kedves lúzert. A még abszolút az ízléses mértékletesség határán belül mozgó szatírikus jelenetekben mindketten kissé steril alakítással teszik oda a maguk szerethetően visszás és esendő figuráját.
Velük ellentétben valahogy nem sikerül a lapos klisék szintjén túllépnie az Amerikából hazatántorgott, sprituális selfmade guru kétes figurájának (Szikszay Rémusz), és még gyengébbre sikerül a természetes őserő népnemzeti értékeit megtestesítő Ménes alakja: Kovács Lehel zavaróan túltolt alakításában az sajnos nem lesz több üres (jóformán dilettáns) paródiánál. Jóval finomabban árnyalt a feleségét alakító Láng Annamária összetettebb, lélektani feszültségeket és önellentmondásokat is megvillantó karaktere, mely ugyan szerencsétlenül ellenpontozza – mert még jobban megerősíti – Ménes megformálásának hiányosságait, de ő helyezi valamelyest mégiscsak a realitás szintjére a házaspárt és családját (a jelzésértékűen ügyesen fel-felbukkanó ikerpárral).
A mellékszereplők e meglehetősen változó nívójú arzenáljából, de igazából a film teljes stábjából messze kiemelkedve viszi a pálmát Lacika, Dóra 11 éves „fogadott” kisfiának (Gyarmati Erik) figurája. Egyértelműen ő a film legjobban megírt és megformált, következetesen kidolgozott karaktere, amely a történet szövetén végigvonulva egyenletes nívón képes hozzáadni a filmhez azt az erőteljes stiláris pluszt, ami nélkül igencsak gyengécske lenne nemcsak a sztori, de a többi karakter és maga a vígjátéki jelleg is. Lacika tűpontos következetességgel végigvitt groteszk figurája a humoros műfajok olyan magasabb regiszterét viszi a filmbe, ami Taika WaititiJojo nyusziját és Wes Anderson világát idézi nemcsak szenvtelenül groteszk megformálásával, de még látványvilágával is. (Merész képzettársítás, de olykor az a benyomásom támadt, mintha Lacika személyében az andersoni és waititis stíluselemekből összegyúrt jelenségben egyúttal a Bádogdob Oskárjának Mahatma Gandhivá szelídült, 21. századi verziója is életre kelne.) És Gyarmati Erik magyar filmben gyermekszereplőtől (megkockáztatom: felnőtt színésztől is) ritkán látott profizmussal viszi el a show-t a dörgést jól ismerő, ugyanakkor szimbolikussá emelt tiszta lélekkel és ártatlanul igéző kék szemekkel ránk meredő koravén bölcs valószerűtlenül bizarr figuráját alakítva. A forgatókönyv mellett az operatőr is neki juttatja talán a legkiválóbb jutalomjátékokat, aminek a kisfiú látszólag játszi könnyedséggel meg tud felelni; átható tekintetén, frizuráján és öltözékén kívül hangja is telitalálat (nem sikerült megfejtenem, hogy volt-e ebben szerepe hangtechnikai trükknek).
Lacika figuráján kívül még Kerekes Vica látványának szentel ugyanekkora súlyt a film: a kamera rengeteget időz premier plánban a színésznő egzotikus vonásain és rézvörös hajzuhatagán, és a film atmoszférájának meghatározója a Kerekes vöröséhez és szeplős-fehér bőréhez passzított látványos színvilág, a hol a macaronok pasztelljét idéző jelmezek, de még inkább a harsány türkizek, zöldek túlfűtött kontrasztja, kiemelve a színésznő hangsúlyosan nőies megjelenését. Úgy tűnik, Dóra karaktere ehhez mérten már másodlagos vagy inkább csak sokadlagos – nem véletlen, hogy jelen írásban is csak sokadsorban jutottunk el a főszereplők és a (fő?) szerelmi szál említéséhez. Dóra bájosnak szánt, ám némiképp megkérdőjelezhető csetlés-botlása, melankóliája, frusztráltsága és férfiak iránti bizalmatlansága nem sok – lélektani – kapcsolatban van a hol ártatlan naiva képében megjelenő, hol erotikus kisugárzását hangsúlyozó erős képi hatásokkal, hacsak nem önellentmondásban; még ha elismerjük is, hogy mindezek az eltérő minőségek akár együtt is megférhetnek ambivalenciájukban egy valódi karakterben, itt azonban sem valódi karakterről, sem a forgatókönyv által más módon validált integráns jegyekről nincsen szó. Ebből adódóan helytálló is a rendező és az operatőr választása: a látvány többé-kevésbé elviszi a hátán az önmagában megállni nem igazán tudó, sajnálatosan vérszegény karakter hiányosságait. Személy szerint sajnálom, hogy a színésznőre pikáns szépségén kívül nem sok feladatot bíztak – vélhetően Kerekes Vica képes lett volna az ártatlan bociszemek és a kebelcsoda szerepén kívül másra is.
Nem kevésbé bántak szűkmarkúan a szerzők a mellette színre lépő sármőr, Marci (Mátray László) igencsak sematikusra sikerült figurájával, de mivel ő tényleg csak díszlet (kellék) nem csupán a sztori szerint, de a film egészében is, ezt megbocsátjuk neki a jóképű széltoló majdnem hiteles figurája miatt.
Az alkotók részéről legkevesebb figyelmet Dóra előző szerelme, Dávid és felesége (Zsigmond Emőke) kapnak: teljesen üres és érdektelen kétdimenziós figurák, bárminemű karakter híján, és a kapcsolataik ábrázolása (egymással és a többi szereplővel) is nélkülöz mindenféle tartalmat vagy színt. Kifejezetten zavaró dramaturgiai hiba, hogy a páros figuráit, akiknek a történet alakulásában a papírmasé kelléknél jóval nagyobb szerepük van, ennyire nem sikerül sem külön-külön, sem együttesen élettel megtölteni: még a múltbeli történetük sem képes validálni a karaktereket, ahogyan jelenbeli – a cselekmény szempontjából fontos – konfliktusaik is súlytalanok, viselkedésük és reakcióik nem képesek életteliek és hitelesek lenni. A film legterjedelmesebb és dramaturgiai szempontból legkardinálisabb részét kitevő workshop-részben teljes mértékben elhalványulnak (jóformán el is tűnnek) a náluk klasszisokkal karakteresebb és kidolgozottabb másik két – a vígjátéki kelléken kívül abszolút csak háttérfunkciót betöltő – házaspár mellett. Azt az ízléses és intelligens rendezői döntést ugyan, hogy az ő kettősüket nem akarták – a műfajilag minimálisan szükségesnél jobban túlkarikírozva – nevetség tárgyává tenni, egyértelműen díjazzuk, a probléma azonban az, hogy úgy tűnik, más elképzelésük meg nem volt az alkotóknak velük kapcsolatban.
Feledhető karakterük dacára valahogy – ha nem is túl meggyőzően – végül eldöcög a sztori a boldog és tanulságtól sem mentes végkifejletig. És ha eddig nem, ezen a ponton muszáj megemlíteni a forgatókönyv egy ügyes – mondhatni az eladható cukiságfaktor szerepét betöltő – húzását, ami kellemesen továbbfűszerezi a romkom édes-habos ízeit. A filmen a történet szintjén végigvonul ugyanis a klasszikus filmek, jobban mondva a nagy színészóriások iránti nosztalgia és rajongás, aminek kellemes-kedves (noha a többi jól sikerült vígjátéki elemhez hasonlóan szintén nem éppen egyedi) tetőzése a film legvégén egy apró jelenetben következik el. A jópofa geget azonban nem leplezzük le – aki kíváncsi rá, persze csak ha szereti a kellemesnek mondható könnyű nyári filmeket, nézze meg a Habot.
A történet főszereplője egy fitnessz-területen dolgozó influenszer, amolyan lengyel Béres Alexandrába oltott Rubint Réka. Inkább Rubint Réka… Egész életét dokumentálja az Instagram-oldalán, aminek 600 ezer követője van (vö.: Rubint Rékát kb 350 ezren követik…), emellett nyilvános edzéseket tart, táplálkozási és életvezetési tanácsokat ad, tévéműsorokban szerepel, magánélete azonban egyenlő a nullával. A követői azonban csak a jókedvtől, fittségtől és egészségtől minden pillanatban kicsattanó Sylwiát látják, miközben az is nyilvánvaló, hogy legtöbb követője számára ez az elérhetetlen álomvilágot jelenti. Holott a valóság, ugyebár… Nyilvánvaló, hogy olyan nem létezik, hogy valaki minden pillanatában egyetlen óriási pozitív töltetként van jelen a való világban. Aki azonban bekerül a showbiznisz eme területére, nem engedheti meg magának azt, hogy bármivel is árnyalja ezt a képet, mert sportszergyártó-, ételszállító-, kozmetikai- és egyéb más szponzorai, akik viszont meredten bámulják egész nap az eladási statisztikákat, azonnal egy újabb, a tökéletesség látszatát hiba nélkül fenntartani tudó influenszer mögé állnának.
Aki ismeri a szó jelentését, és picit jártas ennek a világnak mindkét oldalán, azok számára sok újdonságot nem hoz Magnus von Horn Cannes-ban szép sikert arató lengyel-svéd koprodukcióban készült filmje. De józan, paraszti logikával is könnyen kikövetkeztethető, hogy aki 24/24-ben a nyilvánosság előtt él, alszik, sőt még intim dolgait is élő adásban intézi, mert a rajongók ezt követelik meg tőle, annak nincs is igazán valódi élete, és ez a talmi népszerűség valahol nagyon csúnyán vissza fog rá csapni, elébb-utóbb. Aki számára azonban csak az nyilvánvaló, hogy az influenszer egy számára elérhetetlen, tökéletes idol, nem pedig egy szakemberek által gömbölyűre simított marketingeszköz, az valószínűleg nem fog találkozni ezzel a filmmel. A Sweat című film így picit lufinak tűnik, bár amiről beszél, az ettől még nagyon valóságos – és talán hiánypótló is.
Sylwia (Magdalena Kolesnik képes karaktere személyiségében megvillantani a felszín alatt zajló, nem nyilvánosság elé szánt folyamatokat is) természetesen szenved a magánytól, a szeretetlenségtől, amit a 600 ezernyi lájkolójától nem fog megkapni. Jellemző jelenet, amikor egy plázában személyesen találkozik egyik rajongójával, az saját nyomorult életét zúdítja rá, felszínes rajongása inkább idegesítő zaklatás. Kisvárosi családjától sem kapja meg az odafigyelést, vagy ha mégis, abban is sok a generációs szakadék okozta meg nem értés. Instagram oldalán ráadásul megjelennek a szexuális zaklatók is… Szemmel láthatóan ismeri van Horn ezt a világot, s picit hátralépve belőle, finom kritikát is képes megfogalmazni, azonban a világot nem fordítja ki sarkából. Kezét széttárva mutatja, ez egy ilyen show, aminek viszont mennie kell tovább… És fogat összeszorítva, megy is tovább a maga útján. Én vártam volna valami komolyabb összeomlást, valami tragédiát, de ez nem történik meg a filmben (illetve igen, de nem úgy), ami viszont tényleg tragikus. Sajnos, nem “jó” értelemben. A világ tényleg efelé halad. Még több, még tökéletesebb véleményvezér jön, aki megmondja, mit gondoljunk, mit együnk, hogyan éljünk, azonban az általuk közvetített tökéletes világ még messzebb lesz a miénktől, mi pedig a sok okosság birtokában még zavarodottabbak, még kövérebbek, még betegebbek és még boldogtalanabbak leszünk. Ez a film ezt az utat vázolja fel.
Nem jár ki az elnéző, drukker szemlélet George Clooney rendezői fellépését illetően, hiszen nem Az éjféli égbolt az első rendezése. Nyugodtan nevezhetjük az urat filmrendezőnek is, hiszen elég szép filmográfiával rendelkezik az IMDb tanúsága szerint ezen a téren is, nemcsak színészként, ahogyan mindenki ismeri. Ráadásul, rendezett ő már kifejezetten jó filmeket is (például A hatalom árnyékábant), úgyhogy, nincs bocsánat ezért a… miért is?
Láttuk már sci-fiben is színészként Clooneyt, pl. a Solaris amerikai remake-jében, sok egyéb mellett, ami nem is volt annyira rossz, legfeljebb Andrej Tarkovszkij eredeti remekművéhez képest volt az – azt azonban nem mondhatjuk, hogy a pali be van oltva e műfaj ellen. Még a drámaisághoz is van érzéke, sok példát lehet hozni erre is, tehát nem tehetségtelen, ezt semmiképpen nem lehet mondani. Ezt a filmet azonban elszúrta. Persze, lehet, hogy már az alapanyag – Lily Brooks-Dalton azonos című regénye alapján Mark L. Smith írta a forgatókönyvet- sem volt a legacélosabb, de akkor talán nem ezt kellett volna kiválasztani. Persze, feketén-fehéren, 11-es ariel betűtípusban talán lehetett némi fantáziát beleképzelni egy apokaliptikus világvége-történetbe, amit egy halálos beteg tudós, valamint egy semmiből a közben elpusztult Földre visszatérő űrhajó legénysége él át… Csakhogy, ha a “happy end” a teljes és mindenféle remény nélküli pusztulás, akkor ennek nagyon kereknek és kikezdhetetlennek kell lennie.
Az elkerülhetetlen megsemmisülés előtti pillanatokban nyilván összesűrűsödik minden, de tényleg minden, annak elméjében, aki ezt átélni kénytelen. Csábító lehet ebbe beleképzelnünk magunkat a légkondicionált szobában, az otthoni fotel biztonságában. De akkor önmagunkkal szemben is kíméletlennek kell lennünk és kicsit talán el is kell hozzá pusztítanunk saját magunkat is. Nagyjából úgy, ahogy Tarr Béla tette A torinói ló című utolsó filmjével. Meg sem kérdőjeleződik bennünk azt nézve az alkotó igazsága, ott valóban átélhetjük a kérlelhetetlen elmúlás utolsó pillanatait, s ebben nincs semmi magasztos, nincsenek érzelmek, Tarr nem alkalmaz semmilyen hatásvadász művészi eszközt, csupán a pályáját lezáró fejezetben az addig használtakat. A hatás elementáris. Itt valahol ugyanerről lenne szó, de Clooney képtelen megfogalmazni ezt művészi érvényességgel. Drámainak kellene lenni, ehelyett melodramatikus. Apokaliptikus a szituáció, ehelyett filmes zsánerek ujjgyakorlatait látjuk, zavarba ejtő mixbe vágva. Jól néz ki a film, a Netflixes producerek nem sajnálták a pénzt a külcsínre. Tulajdonképpen a színészek is megoldják azt, amit ebben a helyzetben meg kell oldaniuk – bár Clooney a történet főszerepét is vállalva, önmagához mérten is egysíkúan játszik. Az, hogy a film félremegy, abban a könyv és a rendező a hibás.
De igazából még nem is lenne baj a filmmel, egészen az utolsó negyedéig. Nem látunk addig “nagy” filmet, de nem is nézhetetlen a mozi. A vége azonban, amikor mintha Haydn Búcsúszimfóniájának mintájára tennék, a szereplők egymás után hagyják el a süllyedő hajót, Földet, biztonságos bázist, bármit, de mindenféle különösebb dramaturgiai felvezetés nélkül, na ott a fal adja a másikat. A Clooney-játszotta professzor, kínszenvedős haldoklása közepette megfejti saját látomását (akiről mi nézők előtte semmi jelzést nem kaptunk, hogy látomással van dolgunk), de ahelyett, hogy gyorsan, önkezével véget vetne ennek a kilátástalan nyavalygásnak, elkezd telefonálgatni az űrbe. Az adást fogja az űrhajó, aki közben teljesen buta módon és újfent megmagyarázatlanul keveredik nehéz szituációkba, és keveredik ki belőlük, minden további nélkül részben saját kardjába dől, részben pedig biblikus távlatokat nyitó megoldás felé navigál… De miért, miért, miért és miért? De jó, én szeretem a dadaizmust. Amikor azonban kvázi Ádám megbeszéli kvázi Évával, hogy akkor most ott van a világ, minek leszünk mi a lakói, BALRA FEL, Éva még kapcsolgat ezt-azt a műszerfalon, majd JOBBRA LE – na, ott bennem elszakadt valami.
Ez van, amikor valaki Garda-tóparti villájának teraszán, píneák hűs árnyékában, metszett kristálypohárból évtizedes scotchot kortyolgatva képzeli el magának a világvégét…
Frank Zappát több mint negyven éve ismerem és azon kevés zenész közé tartozik, akik a mai napig velem vannak. Szinte mindennap hallgatok tőle valamit, legtöbbször ma már csak egy-egy tracket, de tényleg rendszeresen vendége vagyok az egyik legnagyobb zenestream-szolgáltatón, amire előfizetek. Életében hatvanvalahány lemezt adott ki, valamint halála után legalább még egyszer ennyit, ennek nagy része ott pihen egy külső vinyón valamelyik fiókomban, biztonság esetére. Nem mondanám, hogy rajongója vagyok, mert a rajongó szóról nekem inkább bugyihajigáló, sikoltozó bakfisok, focimezbe öltözött, félrészegen gajdoló “pasik” jutnak eszembe, márpedig Zappa iránt képtelenség rajongani. Zappa több ennél. Számomra leginkább talán amolyan guru, akivel életemben sosem találkoztam, bár egyszer láttam kb. 50 méterről, de meg sem fordult az eszembe, hogy odatülekedjek. Zenéin és dalszövegein keresztül mégis mindent elmondott, amire szükségem van. Nagyrészt abból élek azóta is.
Zappa magyarázta meg nekem legérthetőbben a szabadság fogalmát, ő értette meg velem igazából a zene jelentőségét, ő nyitotta ki a fülem, agyam, sőt, tán még szemem is, ő tett befogadóvá és tett kritikus szemlélővé. A múlt század hetvenes éveinek végén találkoztam vele először, talán még általános iskolás koromban, egyik haverom apja egy külföldi tanulmányútról a Zoot Allures című lemezzel tért haza. Ronggyá hallgattuk, bár ekkor még halvány sejtelmünk sem volt arról, mi a jó franc is ez – viszont annyira más volt, mint amit addig ismertünk (jórészt a magyar rádióból, a Csak fiataloknak! jellegű műsorokból), annyira vicces hangok szóltak, hogy a szó szoros értelmében egymás kezéből téptük ki a lemezt. Aztán jött a többi, a Tinseltown Rebellion, a Joe’s Garage, a You Are What You Is, és a többi.
Jóval később aztán egy netes fájlcserélő fórumán összeakadtam Terry Bozzióval, Zappa egyik dobosával is, aki rengeteg privát hangfelvételt osztott meg velem, koncerteket, próbákat, mesélt sztorikat. Láttam Zappa filmjeit, még szövegeit is fordítgattam kedvtelésből és angol-gyakorlásból… Úgyhogy, nem tudom igazán, mit mondhat még nekem róla ez a Zappa című portréfilm, mely Frank gyermekei gyámkodása alatt kerül a mozikba és egyéb filmnéző helyekre. Nos, zenei és gondolati értelemben nem sokat, láttam és hallottam már őt elégszer. Viszont, ismétlés a tudás anyja (és az ötlet anyja), nem véletlenül van velem a mai napig. A film azonban nem Zappa zenei tevékenységének bemutatásáról szól, gondolom, aki beül erre a filmre, az már tisztában van az életművel. Portréfilm a műfaj, tehát inkább azt kutatja Alex Winter filmje, hogy ki volt Zappa, milyen ember volt? El is mondanak róla érdekes dolgokat, engem kifejezetten a családi és a zenekari tagokkal kapcsolatos viszonya érdekelt (Bozzio nem mesélt erről az oldaláról), s bár meg nem lepődtem, azért… Nagy fasz volt, na. Cinikus, sok szempontból kellemetlen, pimasz és provokatív, munkamániás, láncdohányos, bátor, sőt vakmerő, önfejű, de teljesen nyitott művész, és ezt meg is fogjuk érteni a filmből (ha eddig ne lettünk volna erről sejtéseink). Ezen kívül lesz szó a filmben Zappa nálunk talán kevéssé ismert közéleti tevékenységéről is, a nagy lemezcégekkel vívott, élethosszig tartó csatározásairól, politikai ambícióiról és sok egyébről. Rengeteg, eddig kevéssé ismert videodokumentumot láthatunk, felesége kifejezetten személyes dolgokat is megoszt… Az a jelent, amikor Ruth Underwood előadja Zappa The Black Page című szerzeményét zongorán, az nagyon mélyen meg is érintett. Hiányzik.
Tény, hogy nem néz ki rosszul ez a film, legalábbis a múlt század negyvenes-ötvenes éveinek filmjeihez viszonyítva. Kifejezetten világszínvonalú munka, s ez esetben ne is halljunk ki ebből semmilyen cinikus lehúzást – tökéletesen stílusban van minden egyes jelenet. Még azok is, amikor dramaturgiailag indokoltan megszíneződnek egy picit… A történet ugyanis az 1940-es évek első felében játszódik Hollywoodban, ahogyan arra a címből is lehet következtetni. A szereplők és a történések valósak, tehát indokolt a korhű megjelenítés.
Szó sincs tehát kokainügyekbe, és más ciki dolgokba keveredő bulvárrepperekről, mint azt esetleg hihetnők, a történet Kertész Mihályról, azaz Michael Curtizről, a világhírű filmrendezőről szól – a cím szerint. A Curtiz – A magyar, aki felforgatta Hollywoodot azonban nem árul el sokat a címszereplőről, s amit mégis, az sem kifejezetten szimpatikus. A több mint száz filmet rendező, a Casablancáért Oscar-díjat is kapó Kertész/Curtiz ezek szerint pont olyan arrogáns, pökhendi baromarcú volt, mint a szintén zseniális nagy filmrendezők többsége. Lengyel Ferenc adekvát módon és pazarul csikorgó magyar-amerikai akcentussal lazán hozza is a figurát. De ez tényleg egy mondat, esetleg néhány jelent. Ezzel szemben, a Topolánszky Tamás Iván által bemutatkozásképpen írt és rendezett film cselekményének középpontjában valójában a Casablanca készülésének körülményei állnak, mellékszálként átfűzve egy hevenyészve odavetett, de meg nem oldott apa-lánya konfliktussal. Értem tehát a meglehetősen visszafogott nézői lelkesedést, hiszen ez egy igen soványka, és még ennél is lazábban összefércelt cselekmény. Nem túl érdekes ez egy átlagos mozinézőnek, és akkor finom voltam. És akkor nem szóltam a tényleg fület tépő magyar akcentustól, ami hitelesség szempontjából helyénvaló (hiszen a Hollywoodba induló, itthon sokszor sztárstátuszba került magyar színészek éppen elviselhetetlen akcentusuk miatt nem tudtak karriert csinál Amerikában, lásd például Jávor Pál vagy Kabos Gyula szomorú esetét), viszont fogyasztói (nézői) szempontból, ráadásul ilyen mennyiségben, indokolatlan.
A film azonban mégis érdekes lehet azok számára, akik jól ismerik a Casablanca című filmet, illetve érdeklődnek a filmgyártás kulisszái mögött játszódó történések, valamint a filmtörténelem iránt. Számukra igen sok kis kincset mutat, pontosabban idéz fel Topolánszky, Bogart koturnuszától Bergman hisztikéin át a híres “vatvacs-tenvacs-szacsmacs” benyögéseken át a kultikus, sokat idézett finálé megszületésének történetéig. Izgalmasak a hollywoodi magyarok belső viszonyára pici fényt vető kis nüanszok is, Szőke Szakál (Gyabronka remek!) vs. Peter Lorre pl. Na, de ki az, aki ma, 2021-ben kapásból vágja, hogy ki volt Szőke Szakál vagy Peter Lorre? Éppen ezen bukik el a film. Mert aki esetleg tényleg ismeri ezeket a hajdani zseniális figurákat, az viszont ennél többet várna a témában, akinek pedig ezek vadidegenek, azokat ennyi nem fog meg.
Mikor ezt írom, épp zajlik a a foci EB, ezért elnézést, hogy focipárhuzammal kezdem: ma már talán senki nem lepődik meg azon, hogy a német labdarúgó-válogatott ébenfekete bőrű hátvédjét Rüdigernek hívják. Alfred Döblin híres regényét adaptáló új filmben Franz B(iberkopf) szintén fekete-afrikai fickó és azt gondolom, hogy ennél élesebb, frissebb és naprakészebb olvasata talán nem is lehetne a XX. század első felében, az első világháború vesztes lezárása utáni német társadalmi-, gazdasági- és kultúrsokkban szárnyra kapó expresszionista összművészeti stílusirányzat egyik tipikus irodalmi példájának. A neve alapján szintén nem ógermán származású Burhan Qurbani filmje, a Berlin Alexanderplatz az illegális migrációt és a bűnözői alvilágot tette meg a történet helyszínévé, szereplőjévé és apropójává. Adekvát, napi szinten jelenlévő történésekbe és szereplőkbe oltotta bele Döblin keserű, pesszimista sorsballadáját, s ennek hitelessége a film bő három órája után megkérdőjelezhetetlen.
Fassbinder 1980-as tévésorozata legendás feldolgozása a regénynek, Günther Lamprecht Hanna Schygulla és Barbara Sukowa társaságában alapvetésnek számít bizonyos körökben és életkor felett, miközben az első filmadaptációt már 1931-ben elkészítette bizonyos Piel Jutzi. E két verzió azonban alapvetően és eredendően német olvasat, a német történelemben gyökerező, német kultúrájú és német identitású művészek adaptációi, de éppen ennyire érvényes ez a mostani, modern változat. Minden politikai felhang nélkül kijelenthető, hogy a mai Németországban (de a legtöbb más fejlett országban is) bőven elképzelhető ilyen szituáció, illetve simán belefuthat szinte bárki tisztességre, jóra vágyó ember egy ilyen córeszbe. Bizonyos szempontból ez a mai világ pont olyan gonosz, cinikus és embertelen, mint amely végül is a hitleri Németországot eredményezte.
Szó sincs arról, hogy a Bissau-Új Guineából származó Francis, azaz Franz (Welket Bungué) bűntelen lenne, ő illegálisan érkezett Németországba, hogy ott végre tisztességesen élhessen. Döblin Franza börtönből szabadult. De a vágy, amely mindkét Franzit hajtja, az ugyanaz. És tulajdonképpen ugyanaz az ezt minden pillanatában veszélyeztető, lehetetlenné tevő környező világ is, Qurbani felismerése pontos. Tulajdonképpen azt kell mondjam, Döblin expresszív világát is sikerült újjá alkotnia modern környezetben: a film sok tekintetből úgy néz ki, mintha Gaspar Noé legtartalmasabb filmje lenne, azonban csak a francia kultfilmes lendületét, vibrálóan intenzív képi világát idézi meg, de Quarbaninál nem érzem ezt üres, provokatív formalizmusnak, sokkal inkább a felzaklató, kiábrándító, de mégis mélyen emberi tartalomhoz megtalált illő formának. Egyszerre naturalisztikusan valósághű és elemelkedetten költői. Igen jól sikerült a klasszikus, német irodalmi szöveg és a hochdeutsch-csal reménytelenül birkózó, azt az általuk kvázi anyanyelvként használó pidgin english-sel megúszni akaró menekültek párbeszédeinek egynemű nyelvi síkká gyúrása is.
Miközben a német adaptációknál igen erős -pl. Reinhold pszichopata karakterén keresztül- az eljövendő, a sötét kapualjakban és a külvárosi sörtermek mélyén már buján burjánzó nemzetiszocializmus karcos előképe, addig ebben a modern változatban a pénz hatalmának mindenhatósága a fenyegető árny, ami lopakodva űzi, hajtja Franzot végzete felé, éppen az ellenkező irányba, mint azt a megjavulni akaró férfi szeretné. Ez a torz, beteg lelkű lény cinikus vigyorral a képen hízelgi be magát a naiv Franz lelkébe, talán más célból, de pont úgy akarja foglyul ejteni azt. A háromórás hosszban, de egyáltalán nem komótosan zajló cselekmény amúgy nagyjából ugyanaz, mint Döblin szó szoros értelemben vett cselekménye, a már említett módosításokkal. Még a szereplők nevei, “foglalkozásuk” is ugyanaz, de az egész film mégis hiteles átirat. Az Epilőgus kvázi pozitív üzenete az, ami zavarba ejt picit – nem emlékszem, hogy Fassbindernél is lett volna ilyen, Döblinnél is így végződik? Bár arra emlékszem, hogy a regény kilenc részből áll, ez a film pedig csak ötből, de a “húzás” semmiképpen nem csonkolás. Szép film, sőt, fontos film.
Bár a filmet kísérő promóció szerint a történet a közeljövőben játszódik, az új világrend természetesen itt van, benne élünk. Talán még nem fordult bele olyan apokalipszisbe, mint azt itt látjuk, de azt hinni is balgaság, hogy mi megússzuk – az irányokat pontosan látja és pontosan is rajzolja a filmet író és rendező Michel Franco. A helyszín Mexikó, mely a hírek szerint jelenleg maga a pokol, sok más közép- és délamerikai, és más kontinensbéli országhoz hasonlóan. Természetesen nem a turisták által látogatott, jól őrzött és jól szeparált övezetben, hanem ahol a helyiek próbálják élni mindennapi életüket. Nem véletlenül migrálnak sokmilliós nagyságrendben a biztonságos és gazdag USA-ba tömegek délről… A sokszor emlegetett “NoGo” zónák innen kapták valódi jelentésüket.
Az Új világrend cselekménye egy tüntetéshullám következményeit meséli el, több szemszögből. Egy gazdag család lányuk esküvőjét ünnepli decens, modern villájukban, miközben a család egyik régi alkalmazottja kopott ruhában, kezét tördelve beállít, hogy pénzt kolduljon beteg felesége műtétjéhez. Ezalatt, odalent a város lángokban áll: szegény, éhező tömegek az utcán, mindennaposak a fosztogatások, teljes a káosz. A katonaság brutális eszközökkel próbál rendet teremteni, és közben egy-egy egységük saját kezébe veszi a dolgok kezelését, gazdag családok tagjait ejti túszul, busás váltságdíjat követelve életükért cserébe. A gazdag család lánya, a család tiltakozása ellenére, a menyasszony az elzavart régi munkás után ered, hogy segítsen neki – ezalatt a külvárosi lázadó, vérszomjas tömeg megjelenik a luxusnegyedben…
Ahol túl mélyre és túl szélesre nyílik a szakadék a gazdag és szegény társadalmi rétegek között, ott törvényszerűen bekövetkezik a robbanás. Az éhséglázadásnál pedig nincs kegyetlenebb. Franco filmje viszont arra a törvényszerűségre világít rá, hogy a hatás-ellenhatás törvénye társadalmi viszonyokban is érvényes. A gazdagok fényűző dőzsölése egy idő után biztosan kiveri a biztosítékot a nélkülöző tömegeknél, akik, amúgy Móricz Tragédiájában oly érzékletesen leírt barbár módjára vesznek elégtételt. Franco azonban ezen is túlmegy, pedig az errefelé kutakodó történetek általában itt szokta megállni. Ebben az “új” világrendben látjuk azt is, amikor a régi hatalom visszavág, miközben az ehhez használt fegyveres ereje is nagyobb hatalomhoz jut. Aki viszont ezúttal is a hímtag rosszabbik végén marad, az újfent a szegény, kizsákmányolt, s immár jogfosztott tömeg – valamint az összecsapássorozat és az utána következő káosz zűrzavarának halálos áldozatai, ártatlanok és bűnösök egyaránt. A történelem mindig ugyanaz, csak egy picit másképpen – ezt a tételt illusztrálja filmjében Franco metsző élességgel.
Formailag a film leginkább egy zombifilmhez hasonlít, csak éppen annál jóval több és pontosabban megfogalmazott tartalommal. Legalább annyi kegyetlenség és brutalitás van benne, mint két évad The Walking Deadben, csak éppen nem explicit módon. De minden szörnyűséget érzékelünk, még ha azokat direktben csak sejtjük. Csak éppen nem zombik okozzák a zűrzavart, hanem emberek. Élő, valódi emberek és ez a sokkal megdöbbentőbb. Bár a film végig látványos, izgalmas a végén ne várjunk feloldozást, mert az nincs a valóságban sem, tehát itt, ebben a képzelt közeljövőben sem lehet.
Flegma félmosollyal is nézhetjük ezt a filmet, többé-kevésbé ismerve a mi kis magyar jogtörténetünk mai napig és ezen túl is áradó, sokszor bizarr, illogikus és néha kifejezetten arcpirító, szégyenletes fordulatokban és tragikus nüanszokban bővelkedő ámokfutását. Mikor mi már évtizedekkel ezelőtt röhögtünk Pelikánon, aki vallomása helyett egyből az ítéletet kapta kézhez Virág elvtárstól, miközben ez a valóság is volt, csak egyáltalán nem vicces valóság, a chicagói 7-ek szégyenletes bírósági tárgyalásáról csak most, az események után arról több mint fél évszázaddal mertek egyáltalán filmet készíteni… Pedig jobban tennénk, ha baromira odafigyelnénk, ugyanis az ábra szerint mi ülünk fordítva a lovon. Ma nálunk van olyan világ, sőt, sokkal olyanabb, mint ami 1968-ban volt az USA-ban. Ezek a “nyikhaj, drogos, nagypofájú hippik” világosan mutatják, hogy normális, igazságszerető emberek számára mindössze egyetlen út létezik a gonosz, érzelmeket és életeket megnyomorító hatalom ellenében: szembe kell szállni vele. Vagy azzal, hogy nevetségessé teszi, kicsúfolja és folyamatosan szembesíti azt embertelenségével, vagy azzal, hogy szembeszáll vele, akár erőszakkal is. Más út nem létezik.
Aaron Sorkin munkája A chicagói 7-ek tárgyalása című bírósági dráma, és ez önmagában garancia a tisztességes, egyben szórakoztató minőségre. Aki látta Az elnök emberei, vagy A híradósok című sorozatot, Charlie Wilson háborúját, az Elit játszmát vagy a Facebook történetét feldolgozó filmjét, az tudja, hogy egy messzemenően felkészült, témáját kiválóan ismerő író/rendező/producerről van szó, aki olyan száraznak gondolt témákat tud érdekesen, izgalmasan és sokszor kifejezetten viccesen feltárni, mint a politika, a pénzvilág vagy éppen a számítógépprogramozás. Pergő, metszően éles párbeszédek mestereként is tisztelhetjük Sorkint, aki ezzel a filmmel úgy alkotott remekművet, hogy közben szóról szóra betartja a műfaj kötelmeit, eközben szinte szőrszálhasogatóan ragaszkodva a tényekhez is – mivel amiről mesél, az a valóságban is megtörtént, és nincs annál fontosabb, mint azt úgy mesélje el, ahogyan történt.
Természetesen, kell picit ismerni az amerikai jogalkotás mechanizmusát, hogy pontosan értsük, mi zajlik a képernyőn, de ezen -gondolom- már mindenki túl van alapfokon, aki nekifog egy ilyen témájú film megtekintésének. Kell picit ismerni a vietnami háború alatti amerikai belpolitikai helyzetet is – de erről is született már rengeteg film, láttuk is mind. Egy pillanatig sem érezzük a bőven két órán túli játékidőt, még úgy sem, hogy az események 95%-a egy bírósági teremben játszódik. S bár a bűnösök végül elnyerik méltónak gondolt büntetésüket, mégis az igazság ül tort a kellő katartikus pillanatban, újabb bizonyságul Sorkin zsenijének. Igen, és a szereposztás… Pazar. Miattuk még hitelesebb ez a rendkívül tanulságos és fontos film.
Nem túl nagy felismerés, hogy Amerika (jobbára persze, Észak-Amerika) kultúrájának szerves részét képezik a szuperhősös történetek. Ezeknek a történeteknek főszereplői, a bugyutácska történetek naiv igazságtevő irányultsága kvázi az amerikai folklór részei, úgy kísérik végig az amerikai emberek művelődését és felcseperedését, mint nálunk annak idején János vitéz, a Tenkes kapitánya, vagy éppen a Biblia, Karl May vagy Verne Gyula hősei, a mi időnkben. Az angol nyelv globális térnyerésével összhangban aztán a nálam fiatalabbak már szintén ezeken a szupermeneken nőttek fel, nyelvi- és kulturális környezettől függetlenül. Érdekes, hogy az USA-ban pontosan úgy két nagy univerzum küzd egymással szuperhős-fronton, mint a valóságban, a politikában, csak nem demokraták küzdenek a republikánusokkal, hanem a DC Domics a Marvellel. A gyengébbek kedvéért, az utóbbi a Vasember, a Pókember, Amerika Kapitány és az X-Men univerzuma, míg a DC pedig Super-, Bat- és Wonderwomané. A két univerzumot összekeverni őrültség, mert robbanásveszélyes elegyet alkotnak, bár nyilvánvalóan voltak erre próbálkozások és nyilvánvalóan szép számmal, mert az emberek szeretnek robbantgatni… Más vélekedés szerint a crossover nettó barbarizmus. De mielőtt végképp mellékvágányra futnék, leszögezem: a Watchmen című HBO-s tévésorozat tisztán a DC rendszerében játszódik.
E blog olvasói talán már tudják, hogy én magam egyáltalán nem vagyok rajongója ezeknek a szuperhős-meséknek, ma már kifejezetten sajnálom az időt arra, hogy ezekre szánjam. Kevés kivétel azért van. Ezek egyike a Watchmen-történet, melynek legfőbb jellegzetessége, hogy egészséges cinizmussal képes az önkritikára és képen neveti saját magát: annyira elszaporodtak a Földön a szuperhősök, annyira rendben van minden, hogy a bevetéshiányban unatkozó, szupererejükkel mit kezdeni nem tudó hősök kerülnek a rossz oldalra. Jobb esetben drogosokká, részeges, kocsmai kötekedővé válnak, rosszabb esetben bűnözővé. Ezen a kifordított világon csavar még egyet a Losttal és a Leftoversszel ismertté váló Damon Lindelof, amikor e sorozattal megalkotta az eredeti képregény-történet néhány évtizeddel későbbi, a mai Black Lives Matter-mozgalmárok vs. rasszista, fehér fajvédők között játszódő rebootját.
11 darab Emmy-t nyert a széria, ez valamelyest azért mutatja is színvonalát. Látványban és általában a legtöbb filmszakmai dologban valóban perfekt a kilenc rész, ráadásul Lindelof határozott ígéretet tett arra, hogy nem lesz több folytatás (ugyebár, a Lost halála éppen ez az elmázolt teszetoszáskodás volt, hogy az alkotók nem voltak képesek befejezni a történetet – mert közben írták…). Ez a kilenc rész valóban kerek, lezárt egész. Nyilván van egy csomó elvarratlan mellékszál, a végén pedig egy óriási cliffhanger, de ez szinte kötelező elem ebben a műfajban, de a fősodor az ennyi. Pont. Nekem felemás élmény volt nézni ezt a sztorit. Az első részek, amikor a történet megmaradt, igaz, egy alternatív valóságban (pl. Robert Redford az USA elnöke… AZ A Robert Redford… 😀 ), de a szuperhősök szinte már maró öngúnnyal ábrázoltatnak, na, ezek a részek sütöttek. Lindelof itt remekel. Miközben szabadon szárnyal a bizarr, meghökkentő megoldásokra kihegyezett fantáziája, képes megmaradni feszesnek. Tartja a ritmust és közben jól esik röhögni az önmagukból kiforgatott szuperhős-kliséken. A széria második része azonban visszacsatol a mesevilágba, elcsitulnak az önkritikus poénok, ezzel együtt a feszültség is lanyhul – vagy csak engem hagy hidegen a mese áttranszformálódása az igazi, valóság talajától messze elrugaszkodott mesébe. A kulcsszerepben sürgölődő Jeremy Irons bármit eljátszik, de amit itt művel a végén, az inkább a Palacsintás király udvarába való, s ezt Lindelof teszi számára lehetővé. Persze, ez is nyilván direkt fricska a szuperhős-toposz felé, de nekem valahogy inkább tűnik idétlennek, mint viccesnek. Meg ez az egész klónozós bosszú-történet… Közben meg a lényeg, a valóság (épp most volt a tulsai mészárlás 100 éves évfordulója) fájdalmasan sikkad el a mesében. Lindelof addig csűrte és csavarta, míg saját orrába pancsolt bele. Ezen természetesen a szuperhősös történetek rajongói simán túllendülnek, tapsolnak a káprázatnak és az instant szórakozásnak. Én azért sajnálom ezt a négy órát – szerencsére, az első négy azért rendben volt.
wim
efes
perry55
szaszo
