Watchmen (TV Mini-Series, 2019)

Nem túl nagy felismerés, hogy Amerika (jobbára persze, Észak-Amerika) kultúrájának szerves részét képezik a szuperhősös történetek. Ezeknek a történeteknek főszereplői, a bugyutácska történetek naiv igazságtevő irányultsága kvázi az amerikai folklór részei, úgy kísérik végig az amerikai emberek művelődését és felcseperedését, mint nálunk annak idején János vitéz, a Tenkes kapitánya, vagy éppen a Biblia, Karl May vagy Verne Gyula hősei, a mi időnkben. Az angol nyelv globális térnyerésével összhangban aztán a nálam fiatalabbak már szintén ezeken a szupermeneken nőttek fel, nyelvi- és kulturális környezettől függetlenül. Érdekes, hogy az USA-ban pontosan úgy két nagy univerzum küzd egymással szuperhős-fronton, mint a valóságban, a politikában, csak nem demokraták küzdenek a republikánusokkal, hanem a DC Domics a Marvellel. A gyengébbek kedvéért, az utóbbi a Vasember, a Pókember, Amerika Kapitány és az X-Men univerzuma, míg a DC pedig Super-, Bat- és Wonderwo-mané. A két univerzumot összekeverni őrültség, mert robbanásveszélyes elegyet alkotnak (nyilvánvalóan voltak erre próbálkozások, nyilvánvalóan szép számmal, mert az emberek szeretnek robbantgatni). Más vélekedés szerint a crossover nettó barbarizmus. De mielőtt végképp mellékvágányra futnék, leszögezem: a Watchmen című HBO-s tévésorozat tésztán a DC rendszerében játszódik.

E blog olvasói talán már tudják, hogy én magam egyáltalán nem vagyok rajongója ezeknek a szuperhős-meséknek, ma már kifejezetten sajnálom az időt arra, hogy ezekre szánjam. Kevés kivétel azért van. Ezek egyike a Watchmen-történet, melynek legfőbb jellegzetessége, hogy egészséges cinizmussal képes az önkritikára és képen neveti saját magát: annyira elszaporodtak a Földön a szuperhősök, annyira rendben van minden, hogy a bevetéshiányban unatkozó, szupererejükkel mit kezdeni nem tudó hősök kerülnek a rossz oldalra. Jobb esetben drogosokká, részeges, kocsmai kötekedővé válnak, rosszabb esetben bűnözővé. Ezen a kifordított világon csavar még egyet a Losttal és a Leftoversszel ismertté váló Damon Lindelof, amikor e sorozattal megalkotta az eredeti képregény-történet néhány évtizeddel későbbi, a mai Black Lives Matter-mozgalmárok vs. rasszista, fehér fajvédők között játszódő rebootját.

11 darab Emmy-t nyert a széria, ez valamelyest azért mutatja is színvonalát. Látványban és általában a legtöbb filmszakmai dologban valóban perfekt a kilenc rész, ráadásul Lindelof határozott ígéretet tett arra, hogy nem lesz több folytatás (ugyebár, a Lost halála éppen ez az elmázolt teszetoszáskodás volt, hogy az alkotók nem voltak képesek befejezni a történetet – mert közben írták…). Ez a kilenc rész valóban kerek, lezárt egész. Nyilván van egy csomó elvarratlan mellékszál, a végén pedig egy óriási cliffhanger, de ez szinte kötelező elem ebben a műfajban, de a fősodor az ennyi. Pont. Nekem felemás élmény volt nézni ezt a sztorit. Az első részek, amikor a történet megmaradt, igaz, egy alternatív valóságban (pl. Robert Redford az USA elnöke… AZ A Robert Redford… 😀 ), de a szuperhősök szinte már maró öngúnnyal ábrázoltatnak, na, ezek a részek sütöttek. Lindelof itt remekel. Miközben szabadon szárnyal a bizarr, meghökkentő megoldásokra kihegyezett fantáziája, képes megmaradni feszesnek. Tartja a ritmust és közben jól esik röhögni az önmagukból kiforgatott szuperhős-kliséken. A széria második része azonban visszacsatol a mesevilágba, elcsitulnak az önkritikus poénok, ezzel együtt a feszültség is lanyhul – vagy csak engem hagy hidegen a mese áttranszformálódása az igazi, valóság talajától messze elrugaszkodott mesébe. A kulcsszerepben sürgölődő Jeremy Irons bármit eljátszik, de amit itt művel a végén, az inkább a Palacsintás király udvarába való, s ezt Lindelof teszi számára lehetővé. Persze, ez is nyilván direkt fricska a szuperhős-toposz felé, de nekem valahogy inkább tűnik idétlennek, mint viccesnek. Meg ez az egész klónozós bosszú-történet… Közben meg a lényeg, a valóság (épp most volt a tulsai mészárlás 100 éves évfordulója) fájdalmasan sikkad el a mesében. Lindelof addig csűrte és csavarta, míg saját orrába pancsolt bele. Ezen természetesen a szuperhősös történetek rajongói simán túllendülnek, tapsolnak a káprázatnak és az instant szórakozásnak. Én azért sajnálom ezt a négy órát – szerencsére, az első négy azért rendben volt.

Kategória: Film, HBO, HBO GO
Címke:
Közvetlen link a könyvjelzőhöz.

Egy hozzászólás a(z) 0ejegyzéshez

  1. Visszajelzés: Tényleg szökhetett laborból a koron… – Kisgömböc

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.