Mise éjfélkor (Midnight Mass, TV Mini Series, 2021)

Rendkívül zavarba ejtő hét óra Mike Flanagan minisorozata. Én legalábbis még egészen biztosan nem láttam ilyen mélyen vallásos, a Biblia és az anglikán egyházi élet átfogó és alapos ismeretével megalkotott horror-történetet, merthogy ténylegesen erről van szó. A Mise éjfélkor műfajilag mindenképpen horror, értelemszerűen annak okkult, gótikus ágából. Természetesen, e műfajnak mindig is erős kötődése volt a misztikus, transzcendens, irreális és a fantázia végtelenjébe tűnő dolgokhoz, hiszen legbelső félelmeink, melynek bizgerálása tulajdonképpen a horror egyik fő feladata, legkönnyebben mindig a homályzóna koordinátarendszerében írhatók le. Csak nagyon hosszú, kimerítő és alapos önvizsgálat, ne adjisten, terápia után jutunk el arra felismerésre, hogy a ködön túl mégiscsak a mi kis saját valóságunk van – ha egyáltalán eljutunk idáig. Sokan, nagyon sokan torpannak meg félúton, még bőven benne a ködben.

Flanagant saját elmondása szerint sokkolta, amikor először olvasta a Bibliát. Nem csodálom, hiszen mind az Ó-, mind az Újszövetség tele van a mai aggyal és értelemmel nehezen felfogható szörnyűséggel, természettudományosan megmagyarázhatatlan katasztrófákkal, és minden egyéb rettenettel. Persze, benne vannak azok az élet vezetéséhez, a világ felfogásához és értelmezéséhez nélkülözhetetlen alapismeretek is, melyek az emberiség fejlődésének bizonyos szakaszában megkerülhetetlenül az élethez való kizárólagos jogosítványt biztosították. A Tízparancsolat például minden későbbi alkotmány, de az egész, egyetemes erkölcsiség fundamentuma, hogy mást ne mondjak. De emellett a közönség megnyerésének és úgymond, “sakkban tartásának” fontos eszköze benne az izgalmas részek, mert ha rosszul viselkedik az emberfia, akkor bizony könnyen “…kivettetnek a külső sötétségre; holott lészen sírás és fogaknak csikorgatása.” (Máté 22, 13)

A horrortörténetekben azonban a bibliai “gyökerek” rendszerint csak apropóul szoktak szolgálni egy jó kis ijesztgetésre, jól megtámaszkodva és onnan minél messzebb elrugaszkodva az esetleges vallásos neveltetésben részesült fogyasztók hittanórán bemagolt ismereteiről. Aki valamilyen okból nem hisz istenben, az valószínűleg a Sátánban, bibliai démonokban, a halál angyalaiban, sőt, magában az Isten haragjában sem hisznek, úgyhogy ők valószínűleg nevetnek mindezen. Vagy unatkoznak… Flanagan vallásos hittől átitatott története azonban érezhetően olyan személyes, bőven és meglehetősen alaposan kifejtett gondolatmenetei annyira maiak, modernek és megkockáztatom, bizonyos értelemben forradalmiak, hogy ezúttal valóban egy komoly, figyelmet érdemlő alkotással állunk szemben. A szimpla ijesztgetésre vágyó nézők valószínűleg el is kapcsolnak már az elején, hiszen a történetbeli halászsziget zárt, mélyen vallásos közösségének életét, szereplőit tárgyaló jelenetek számukra semmi érdekeset nem tartalmaznak – ebben a műfajban nem szokás a karakterek és a környezet ilyen részletgazdag felépítése. S miközben maga a sorozat tagolása is a biblikus formát követi (1. rész – A teremtés könyve, 2. rész – A zsoltárok könyve… stb.), a közösség, valamint a(z anglikán) keresztény hit és az egyház dolgaiba is szokatlanul mély beavatást kapunk, mi, nézők. Már-már teológiai szintű fejtegetéseket hallunk a hitről, Istenről, annak fogalmáról, a jóról és rosszról, de a sima, hétköznapi párbeszédek is néha már lírai minőséget képviselnek. Egy hardcore horrorrajongót ez nem feltétlenül érdekel…

De ha mégis odafigyel, akkor, mondom még egyszer, minőségi élményt kap – mindenből IS. Képileg kifejezetten szép, igényes és gazdag a sorozat. Nekem nagyon tetszik Flanagan forgatókönyve, szinte érzem, ahogy hívő ember létére kiírja magából mindazt a kínzó kérdést, ami hitének gyakorlása közben benne felmerül és az adekvát helyről választ nem nyer. Benne van a történetben a közelmúlt szinte minden nagy globális értelemben sorsfordító eseménye a WTC tornyok lerombolásától a több nagy, olajszállító tanker ökológiai katasztrófát eredményező balesetéig, a muszlim hitűek keresztény környezetben való életén át olyan személyes problémákig, mint az alkoholizmus vagy éppen a céljainkat meg nem értő családtól való elszakadás nehézsége. Néhány egészen remek karakter, pl. Keane tanárnő (Samantha Sloyan) egy személyben mutat fel szinte mindent, amiért a bigott vallási fanatikusokat gyűlölni szokás és kell. Hozzá képest egy egészen más figura Paul atya (Hamish Linklater), aki valahol talán az író/rendező Flanagan szócsöve. Erin (Kate Siegel – civilben Flanagan neje) és Riley (Zach Gilford) kapcsolata viszont olyan szűziesen hamvas, hogy szinte dombornyomott fedelű lányregények lapjaira kívánkozik. Néhol olyan érzelmes sztorijuk, mint egy fájdalmasan romantikus melodráma… Mindeközben a sztori a végére mégis egy virtigli véres horrorban kapja meg a fináléját, olyan katartikus lezárással, hogy a vallási toleranciában kihívásokkal küszködőknek a fal adja a másikat. És mindeközben olyan mélyen keresztényi is, hogy abban hiba nincs. Különleges, szép kis cucc ez.

Kategória: Film, Netflix
Címke:
Közvetlen link a könyvjelzőhöz.

Egy hozzászólás a(z) 0ejegyzéshez

  1. Visszajelzés: LAWRENCE LESSIG BUDAPESTEN: HA NEM … – Kisgömböc

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.