A skandináv filmet ma már szinte külön műfajként is használhatnánk, függetlenül attól, hogy dán, svéd, izlandi vagy norvég, ne adjisten, finn filmről légyen is szó. Szó sincs már azokról a hosszas hallgatásokba burkolózó, sötét téli éjszakákon a fűtött szobákba zárt idegrendszerek viharairól, melyekből Ingmar Bergman varrta fel életművét a világ filmművészeti tablójára. Ez a mai skandináv filmforradalom inkább a dán Dogma talajából nőtt ki, elsősorban annak morbid, bizarr vagy éppen groteszk hangvétele köszön vissza. A másik forrás talán a Jo Nesbo és mások által fémjelzett krimiirodalom feszes, rideg kíméletlen történetei lehet, fene tudja, de mindenesetre, ezek az új skandináv filmek jobbára mindig valamilyen krimi, vagy krimiszerű sztorik – meglehetősen furcsa hangvétellel.

A dán Anders Thomas Jensen eme új északi filmsodor egyik legfontosabb, legmarkánsabb alakja, akinek Ádám almái, a Zöld hentesek vagy a Gengszterek fogadója című filmjei ma már olyan kultuszdarabok, mint mondjuk a tengerentúlon Tarantino, Lynch vagy éppen a Coen-testvérek alkotásai. Öröm, hogy némely kisebb-nagyobb csalódást keltő vargabetű után Az igazság bajnokaival visszatalált ahhoz a hanghoz, amiben a legjobb. Egy bosszútörténetet látunk, melyben egy veterán katona (Mads Mikkelsen) áll bosszút néhány lökött, de zseniális geek (Nikolaj Lie Kaas, Nicolas Bro és Lars Brygmann) segítségével egy bűnöző motorosbandán, akik egy terrormerénylet következtében megölték feleségét. Ez így természetesen szögegyszerű sztorinak hangzik, az is lenne, mondjuk Steven Seagallal a főszerepben, itt azonban, ha láttuk Jensen korábbi alapműveit, sejthetjük, hogy valami egész más fog ebből kisülni. Hogy de faco mi, azt nem mondom el, nézze meg mindenki a filmet, ha egyszerre akar szomorkodni, térdet csapkodva röhögni és meghatódottságában könnyeket morzsolgatni…

Eleve ott vannak a karakterek, többségükben Jensen állandó színészei által elővezetve: Mikkelsen ezúttal egy rusztikus márványtömb, olyan brutális, amilyen Seagal sosem lesz, még álmaiban sem. Kaas bozontos hajjal, szemüvegben és szakállasan szinte felismerhetetlen, izgága, kissé kottyant fazon. Bro egy sértődékeny, de aranyszívű hájtömeg. A Monty Pythonos Eric Idle-ra emlékeztető Brygmann tökéletesen passzol az alap trióhoz. Szimpatikus ukrán melegprosti, szimpatikus lányka és egy Tekashi69-re hajazó külsejű, de szelíd, udvarias udvarló egészíti ki a csapatot, akiknek egy percig sem esik nehezünkre drukkolni, még akkor is, amikor kiderül, hogy vakvágányon futnak. Ellenükben nincs is kinek, főleg, hogy még ők maguk is összekeverik, ki ellen mennek éppen… Jensen már eleve csavar egyet a faékszerű alapsztorin azzal, hogy főszereplői tetteinek jogosságát és igazolhatóságát, mondjuk azt, vaskos idézőjelek közé teszi, ami azonban egyáltalán nem zavarja abban, hogy végigzavarja őket a kétórányi filmen. Közben van idő egy könnyes apa-lánya konfliktusra, jónéhány korrekt akciójelenetre és még több meghökkentő fordulatra, mígnem a végén… De közben azt is észre kell venni, hogy háttérben Jensen igen szépen végigpödri azt a gondolatmenetet, mely manapság talán mindennél jobban jellemzi életünket. Meddig igazolhatja az igazságról alkotott meggyőződésünk tetteinket, illetőleg, hihetünk-e el magyarázatokat és következtetéseket igazság gyanánt, főleg, ha azok egyfajta könnyen elfogadható választ is adnak kérdéseinkre? Igazzá válhat-e valami csak azért, mert hiszünk benne?