Gengszterek fogadója (Blinkende lygter, 2000)

Aki kíváncsi, mi történik, ha a Guy Ritchie-féle Tarantinóba oltott európai krimi-retrót vegyítjük a Jirí Menzel és társai által képviselt cseh lírai kisrealizmussal, akkor nincs más választása, mint hogy megnézze Lars Von Trier Dogmájából induló Anders Thomas Jensen filmjét, avagy mit keres néhány füstölgő puskacső az én kis falumban?

Anders Thomas Jensen
fontos alakja az utóbbi bő évtizedben örvendetesen viruló dán filmművészetnek. Az elsősorban forgatókönyvírásban termékeny rendező a Mifune utolsó dalával egy igazi, certifikált Dogma-filmmel (a 3-as számúval) indította (rendezői) pályáját, ami akkor még komoly, az egyetemes filmművészetre is hatással bíró tett volt a ma már 283-ik darabnál tartó, tömegsporttá vált mozgalomban. Ezután szakított a Dogmával, és “hagyományos” filmek írásába, olykor rendezésébe fogott. Az Ádám almáira sokan emlékeznek még bizonyára, de ő írta többek között a szintén nagy port felvert Testvéred feleségét… vagy a Hogyan szeretsz című filmeket is. A Gengszterek fogadója 2000-ben készült, és a Mifunét nem számítva (az Soren Kragh-Jacobsennel társrendezésben forgott, ha lenne a Dogmában rendező…), ez első önálló játékfilmes próbálkozása. Ha lassan is, de ideért…

Nem Dogma-film
tehát a Gengszterek fogadója, hiszen az első jó néhány percben egy ízig-vérig krimit látunk, ami ugye kapásból tiltott a 8-as pont miatt (Tilos a műfaji film!). És üldözés, verekedés, meg az ezekkel járó macera is előfordul, ami ugye a 6-os pontban foglaltakat meríti ki. Négy koppenhágai maffiózó egy balul sikerült csempészügylet következtében úgy dönt, hogy ellopja a még nagyobb koppenhágai maffiafőnök pénzét, amivel délre, Barcelonába menekülnének, ahol meleg van, nyugalom és fény. A menekülés közben azonban egy kis falu határában roskadozó, elhagyott vendéglőben kényszerülnek meghúzni magukat, amely meglepő elhatározásra juttatja a kis csapat vezéregyéniségét, Torkildot / melynek következtében meglepő stílusváltáson megy át a film. A krimielemek (egy időre) a háttérbe szorulnak, és már-már melodramatikus visszaemlékezésekben ismerjük meg hőseink motivációját, erősen freudi megközelítésben. Eközben a terv is változik, Torkild pompás lehetőséget lát a roskatag vendéglőben, a nála lévő tetemes maffiapénzből megvásárolja a házat és elkezdi felújítani, a többiek kezdeti megrökönyödésére, majd későbbi fokozódó lelkesedésére. Ezalatt lassan, olykor kifejezetten menzeli hangulatban szocializálódnak a falu társadalmába, ám a nagy koppenhágai maffiafőnök a pénzéről még nem mondott le. Így lesz biztosított a végső finálé stíluskavalkádja, felváltva izgulunk, sírunk, nevetünk.

Pontos, jól megrajzolt karakterekben
bővelkedik a film. Torkild (Soren Pilmark) negyvenéves korára a gyerekkori almatolvajból kiégett maffiózóvá érett, alapjában azonban jó ember (alapjában jó ember itt mindenki, Eszkimó, a nagy bandavezér kivételével), akinek csupán egy békés, saját hely kell, hogy letelepedjen és csendben éldegéljen. Peter (Ulrich Thomsen) is jó ember, bár inkább csak narkózni szeret, míg van mit szívni, ha elfogy, akkor megteszi a sör is. Stefan (Nikolaj Lie Kaas) állandóan nassol valamit, míg Arne (Mads Mikkelsen) a szája szegletében lógó elmaradhatatlan cigivel jobbára nagyszámú fegyvereivel törődik. Az ellenállhatatlan színészi alakítások és a már említett flashbackek révén teljes, húsvér figurákat kapunk, akiket jól egészítenek ki a mellékszereplők: a nagyon-nagyon brutális Eszkimó, mintha a Menzel Én kis falum-jából idepottyant zseniális, ám részeges körorvos, Arne kissé együgyű, ám fehérmájú barátnője, illetve a mindig a legrosszabb pillanatokban feltűnő kelekótya vadász.

Szórakoztató film
a stílus- és műfajkavalkád ellenére a Gengszterek fogadója, fogalmazhatnék úgy is, hogy tulajdonképpen két filmet kapunk egy jegy áráért. Egy klasszikus üldözéses krimit és egy romantikus melodrámát, de úgy, hogy ezek szépen erősítik egymást. Mert üldözéses kriminek azért lassú a film, de így éppen van elég idő a karakterek alapos bemutatására, motivációik kibontására és egy alapos jellemfejlődésen való “keresztülvezetésükre”. A romantikus melodrámának pedig jól jön egy kis izgalom. Fura humora van Anders Thomas Jensennek, talán ennyiből is érzékelhető, ám bizonyos pillanatokban lehet, hogy némely néző fel fog szisszenni, hiszen a rendező meglehetősen magasról ejt bizonyos normákra, mint például filmben hogyan ábrázolható állatok megölése, stb. A film szempontjából persze ezek alaposan indokolt jelenetek, amellett, hogy körülbelül annyira brutálisak, mint bármelyik tucatakciófilm tucatjelenete. Vagy másképpen, az olykor erőszakos jelenetek tökéletes ellenpontozásai a filmen végighúzódó édesbús melankóliának és bölcs humánumnak. Igaza van David Lynchnek, aki ezt nyilatkozta a filmről: “Olyan, mint a kandalló – órákon át lehet nézni.”
Asanisimasa: 10/7

Kategória: Film
Címke:
Közvetlen link a könyvjelzőhöz.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.