Ma már talán senki nem lepődik meg, ha élvonalbeli hollywoodi sztárok a nem is olyan régen még lenézett tévésorozat műfajában tűnnek fel. Kate Winslet viszont már 2011-ben fejest ugrott az akkor még sokak számára szűkösnek tűnő képernyőbe, és a Mildred Pierce főszerepében igényes melodrámában szórakoztatta a mozijegyeket kényelmes tévéfotelekre és a távirányító sajátos szabadságára cserélő nagyérdeműt. Tíz évvel később még ennél is igényesebb darab lett a szintén minisorozat formátumú, hétrészes Easttowni rejtélyek.

Ma már sokan tudjuk, hogy mondjuk, az HBO csatornán (de főleg annak internetes stream platformján, az HBO GO-n) igencsak színvonalas sorozatokat kaphatunk a havi egy-két mozijegynyi előfizetésünkért, melyek simán felveszik a versenyt mind látványban, mind színészi értelemben, de drámai és intellektuális minőségben is a hagyományos mozifilmekkel, sőt! Persze, a pandémiás otthonülés is sokat segített ezeken a csatornákon, a mozi kárára ráadásul – ez azonban semmi nem változtat az előző mondat értelmén. Az Easttowni rejtélyek például egy igen faramuci dolgozat, már műfaji értelemben. A felszínen végigtekintve egy rendkívül izgalmasan bonyolított krimit látunk, melyben egy meglehetősen szétgurult életű, kisvárosi nyomozónő (Mare Sheenan, azaz Kate Winslet) próbál felgöngyölíteni egy fiatal lányanya brutális gyilkossági ügyét, valamint néhány közben felmerülő, hasonlóképpen nehéz bűnesetet. A hétszer egy órányi játékidő épp elég teret ad arra, hogy a szövevényes esetet szinte naturalisztikusan átélhessük, miközben egy pillanatig nem unatkozunk. Minden rész végén bizton állíthatjuk, hogy már tudjuk ki a gyilkos, hogy aztán a következő rész elején rájöjjünk, hogy nem, mégsem… De hát egy krimi, ami eredendően arról szól, hogy “ki a gyilkos?”, az erről szól. Ez a film erről IS szól.

Emellett azonban talán sokkal inkább szól olyan, már komoly, “nagy” filmalkotásokra jellemző témáról, mint a városszéli, kisvárosi közösségek dinamikájáról, az összetartás és az önös érdekek menti önzés feszültségéről, a család funkciójáról és diszfunkciójáról, a gyász és más, intenzív személyes érzelmek feldolgozatlanságából fakadó személyes problémákról, illetve ezek feldolgozhatóságáról, és sok más, efféle társadalmi kérdésről. A barátságról, például… A Brad Ingelsby által írt és Craig Zobel által rendezett és például az igen kiváló filmjeivel nevet szerző Gavin O’Connor vezette produceri gárda által támogatott szériában plasztikus képet kapunk egy keleti-parti, tipikusnak mondható kisváros mikrotársadalmáról. Pontosan megrajzolt karaktereket látunk tulajdonképpen banális élethelyzetekben, melyek önmagukban, de főleg a benne résztvevők számára mégis életbevágóan fontosak, sőt, olykor tragikusak. A minisorozat formátumában van is idő arra, hogy ne csak odavetett, közhelyes háttérként jelenjenek ezek meg, hanem valódi, átélhető, hús-vér történetekként. A benne résztvevő karakterek is hús-vér emberek, szinte valódi élettörténettel, igazi, hiteles motivációkkal, akik legalább ennyire hitelesen reagálnak az őket érő kihívásokra.

Mégsem érezzük egy percig sem, hogy egy társadalmi dokudráma nyomasztó vérrögvalóságába csöppentünk, mert a krimi nyomozásos cselekményszála mindig továbblendít. Kate Winslet természetesen óriási színésznő. Smink nélkül, lezúzva, mint egy mosónő, jó néhány kiló plusszal, állandóan sörösüvegbe kapaszkodva is lenyűgöző alakítást nyújt, pontosan tudja, ösztönösen érzi, mennyi a pontosan elég színészi értelemben, sohasem sok, sohasem kevés, mégis mindig intenzíven van jelen. De nagyjából ugyanez mondható el a többi, kisebb-nagyobb szerepben feltűnő alakról is, legyen az gyerekszereplő, vagy felnőtt. Egyedül a Guy Pierce alakította író karakterét érzem picit feleslegesnek, benne mintha Brad Ingelsby írta volna bele magát a történetbe… De köze hozzá nem nagyon van, legfeljebb, mint ellenpont. De feltétlenül nézzük ezt, ha még nem láttuk.