Erre szokták azt mondani, hogy ha csak a fele igaz, akkor az is rettenetes. Pedig látszatra, főleg innen nézve, Dick Cheney egy tökéletesen jellegtelen, szürke bürokratának tűnik, aki csak azért került arra a magas posztra, ahová, hogy valahogyan ellensúlyozza főnökének látványos izgágaságát, heberhurgyaságát, de mondjuk ki: alkalmatlanságát. Cheney George W. Bush alelnökeként vált világszerte ismertté, bár az amerikai belpolitikában a hetvenes évek óta masszívan ott van minden fontos republikánus megmozdulásban. Azonban a témában jártasakon kívül nem sokan tudják, mi a dolga egyáltalán az amerikai elnök alelnökének, és ehhez képest, miért volt Cheney annyira érdekes figura, hogy életéről alig tíz évvel halála után már film készüljön, rögtön egy tömött limónyi sztárral a főszerepben.

Adam McKay tehát játékfilmet készített Cheneyről. Bár hatásaiban, stíluselemeiben rengeteg videozsurnalisztikai modorosságot, trükköt és effektust használ, látunk jónéhány eredeti dokumentumfelvételt is és a cselekménye is többször hangsúlyozottan valóságos tényeken alapul; ez alapvetően egy életrajzi témájú fikciós mozi, műfajilag pedig politikai dramedy – amit rögtön jelöltek is egy csomó Oscar-, és egyéb díjra. Nyert is belőlük, Oscart mondjuk a legjobb sminkért és frizurákért kapott. Az Alelnök látványossága is elsősorban a külcsín, méghozzá úgy, hogy ezúttal Christian Bale 18 kilós hízása is csak másodsorban kerülhet említésre. Bale, persze, nyugodtan pályázhat a világ testsúly-zsonglőrének szerepére, hiszen fogyott már le szó szerint csontsoványra is, és hízott kövérre, mint jelen esetben. Nem lennék a szervezete helyében… De mit lehet tenni, ha egyszer Cheney egy dagadt disznó volt. De ezúttal tényleg a maszkmesterek és sminkesek alkottak nagyot, de kellett is, hiszen valós, sokszor még elő személyeket kellett megidézniük az őket alakító színészek arcán. Bale természetesen rendesen odateszi magát ezúttal is, de Sam Rockwell George W. Bush-ja valami fenomenális! (És még kiemelhetnék még vagy 5-6 hasonló teljesítményt – melyek még maszkmesteri segédlet nélkül is nagyon erősek.)

Mivel azonban a közelmúlt világpolitikai jelentőségű eseményeiben perdöntő jelentőségű személyekről van szó a filmben, nem árt arról is szólni a tartalmi dolgokról sem. Minden formai bohóság és színészi trüváj ellenére, a film cselekménye tényszerűen tárja fel Cheney négy évtizedes politikai karrierjének főbb állomásait, melynek csúcspontja természetesen az alelnökség intézményének saját arcra formálása volt. Cheney jelentősége itt csúcsosodik ki, és McKay filmje is erre fókuszál: egy oknyomozó újságíró pontos alaposságával és kíméletlen logikájával, valamint egy virtuóz elméjű esszéíró szellemességével olvassa rá Cheneyre a vádiratot, az elmúlt bő két évtized szinte összes világpolitikai botrányát a WTC lerombolásától az ISIS megjelenéséig és tombolásáig, miközben felvillantja a jobboldali nagytőke és a politika összefonódásának -egyébként nyilvános- bizonyítékait is. Mocskos dolgokat fogalmaz meg, melyek természetesen teljesen jogszerűek voltak (ismerjük a jól fizetett ügyvédseregek jogi csűrcsavarjait itthon is), de nyilvánvalóvá teszik azok erkölcstelenségét. A Cheney által itt jellemzett politika vége (eddig) Trump négy éve volt, mely viszont nyilvánvalóvá tette azt is, hogy ebben a harcban már a tények sem igazán számítanak… Másrészt pedig ma már nyilvánvaló az is, hogy ez a harc messze nem a végső.

Persze, lehet beszélni a film ellen is. Búúú, libsi poltikai propaganda… Mit tények, az számít, hogy én mit hiszek, de főleg, mit mondok! Majd jól pofán váglak, ha jössz itten ilyen “tényekkel”!