Muszáj megemlékeznem erről a filmről is, mert hát Christopher Nolan manapság elég megkerülhetetlen figurája a mainstream filmnek. Ezt a Tenet című alkotást -végül is- a COVID19 világjárvány utáni időszak megmentőjének szerepére kárhoztatták, ha mások nem is, de a moziüzemeltetők és a film producerei biztosan. Hogy aztán mennyire váltotta be ezt a szerepet, nem tudom, valószínűleg annyira nem – de két Oscar-jelölést azért begyűjtött ez a mozi. Szóval, Nolan elismert filmes, tőlem azonban nagyon messze áll, amit művel. Két remek thrillerrel vetette észre magát (a Mementóval és az Álmatlansággal), azokkal nincs is semmi baj. A maga nemében a Batman-trilógiával sincs baj, a maga univerzumában mérföldkő mindhárom darab (elsősorban a Batman: Kezdődik, de főleg A sötét lovag), de univerzumon kívül már nem lehet tétel egyik sem. A tökéletes trükk szórakoztató, izgalmas tömegfilm. Az Eredettel azonban már alig találtam közös hangot, a Csillagok között pedig már kifejezetten felidegesített. De hát annyira odáig vannak a fasziért, meg még vissza is…

A Tenet cselekménye nagyjából ugyanarra az idő-paradoxonos ötletre épül, amit Nolan már egyszer a Mementóban oly ügyesen megcsinált: itt azonban egy idővisszafordító fegyver birtoklása körül folyik a harc, amit a jövőben készítettek, de a múltat fogja végleg eltörölni, naná, hogy a jelennel együtt. Viszont a világot nyilván meg kell menteni – ebben a projektben pedig végképp nem lehet más a cél. A megszokott agyafúrt, témához valamelyest illő időkezeléses dramaturgia ellenére azonban a film nem váltja be a hozzá fűzött „mozi- és világmegváltó” reményeket. Az időparadoxonnak, amit itt a filmben nagypapa-paradoxonnak neveznek, természetesen lenne és lehet is helye egy értelmes, alapos értelmezésnek, illetve a rajta való elmélkedésnek, csakhogy Nolan túl „kocka” ahhoz, hogy ezt szórakoztató formában tálalja a közönségnek (mint az történt például nagyon ügyesen a Vissza a jövőbe-sorozatban, vagy a Terminátor első/második részében). Mélyebb, filozofikus eszmefuttatáshoz pedig ez a műfaj -látványfilm, vagy blockbuster- természetéből fakadóan alkalmatlan; Nolan pedig nem Tarkovszkij (de legalább nem is akar az lenni…). A cselekmény nehezen húzza be a nézőt, nehezen is tudja benttartani, körülményeskedve vész el az időben oda-vissza, előre-hátra csúszkálásban. Az akciójelenetek végül is érdekesek, látványosak is, de önmagukban harmadszorra már unalmasak. A karakterek kétdimenziós fércek. Végül is kapunk a pénzünkért két és fél óra csihipuhit, a Nolantól utóbbi időben megszokott nagy bullshitelést, mint „mondanivalót”, de ennyi. Számomra ez nem több, mint egy blöff.
A fogyasztható időparadoxonos filmekre remek példa a Vissza a jövőbe, de még a Terminátor is. 🙂 Ennél többre nekem nincs is agyam, többnyire csak felidegesítenek ezek a sztorik, beleértve az Eredetet is, amit egyrészt untam, másrészt képtelen voltam követni. Ettől még elismerem, ha valaki fantáziát, értéket lát benne – szíve joga. Abban viszont szinte biztos vagyok az írásod alapján, hogy ezt a filmet se nekem találták ki. 😀
A Memento -úgy rémlik- nem volt rossz. Akkor még nem voltak ekkora igényei a faszinak. Az Álmatlanság is jó a maga nemében, de az nem időparadoxonos.
Nekem bejött. Szerintem egyszerűen csak volt az a jelenet, amiről utólag kiderül, hogy a faszi (a Főhős) önmagával verekszik. Szóval, hogy egy faszi önmagával verekszik, de nem tudja. Vagyis csak az egyikük tudja belőle. Miért verekszik ez a faszi önmagával? Az egy középpontban összefutó oda-vissza palindromokról beugrik a régi tenetes feladvány (https://hu.wikipedia.org/wiki/Sator-n%C3%A9gyzet). Innentől adja magát egy ilyen önmagába forduló, önmaga köré épülő szerkezet (a négyzet minden eleme megvan a filmben ). Szóval az egész olyan, mint egy szép régi kínai ördöggolyó. Vagy egy gyönyörű régi óra, ami ráadásul még mindig jár, ha felhúzod. Kétségtelen, hogy filmre csak nagyon-nagyon felületesen emlékeztet.