Disztópikus, alternatív történelmi sorozatként hirdette a forgalmazó Amazon Prime ezt a négy évadot megélt, igen míves kivitelű sorozatot. A disztópia az a negatív utópia, ugyebár. De mi az az alternatív történelem? Igen kínzó a kérdés, manapság főleg, hiszen a világunkat elárasztó, globális információ-óceán egyik kurrens termékét is efféleképpen szoktuk “becézgetni”: a különféle politikai hatalmak több-kevésbé kifinomult módon megszerkesztett propagandája előszeretettel él a történelemnek, mint egzakt tudománynak (na jó, ebbe most ne menjünk bele…) saját aktuálpolitikai céloknak való átgyúrásával, csúnya és nem is mindig helytálló szóval, történelemhamisítással. Ez a mára már külön iparággá növő politika propagandagépezet bizonyos esetekben és bizonyos politikai rendszerekben már odáig is elmegy, hogy valós, hitelesen dokumentált történelmi tényeket is meg nem történtnek állít be, ha éppen az a megrendelés. Az pedig már a történelemtanítás hibája, hogy ez a torz üzenet legtöbbször meg is találja fogadóképes hallgatóságát. A Philip K. Dick (komoly szerzőről beszélünk!) által először 1962-ben megjelentetett, hasonló című regényén alapuló tévésorozat cselekménye azzal az alapötlettel játszik el, hogy 1933-ban, bizonyos Giuseppe Zangarának sikerül meggyilkolnia Franklin Delano Rooseweltet (tényleg volt ilyen merénylő és merénylet – csak más eredménnyel), melynek következményeképpen a németek találják fel az atombombát és ők nyerik meg a második világháborút. A világot két hatalom uralja: a eurázsiai Uraltól nyugatra az észak-amerikai Sziklás-hegységig a Nagy Náci Birodalom terpeszkedik, míg az amerikai nagy hegylánctól továbbhaladva, körbe a Földön, vissza az Uralig a Japán Császárságé minden. Szép, új ez a világ, rend van, amit a két végletekig autoriter hatalom, (vélt) faji felsőbbrendűségének büszke tudatában tűzzel-vassal fenntart. A két gigahatalom között a hegyekben egyfajta pufferzónaként senki földje húzódik, ahol anarchisztikus körülmények között élnek törvények kívül furcsa alakok, bűnözők, drogosok, kurvák, melegek és a nagyhatalmak kegyetlen fejvadászai.

Elég szar helyzetben vagyunk tehát, amit a Ridley Scott produkciójában és Frank Spotnitz szakmai vezetésével készült, mintegy negyven résznyi sorozat igen stílusosan, a műfajban kimagasló kultúr-, és művészettörténeti előtanulmányokat sejtetve mutat meg szép, de lelkileg meglehetősen nyomasztó képi világban. Ha fogást keresünk a sztorin, érdemes figyelni az irodalmi alapanyag megjelenésének dátumára: 1962 a kubai rakétaválság, Kennedy meggyilkolásának ideje, a hidegháború egyik leghidegebb korszaka ez. Ennek megfelelően, Az ember a fellegvárban cselekménye tulajdonképpen egy hidegháborús, romantikus kémtörténet, csak éppen nem, Joe, az amerikai/nyugati szuperkém és bájus, szovjet Irina között zajlik az adok-kapok, hanem Joe Blake (Luke Kleintank), a nácivá vált amerikai szuperügynök és Juliana Crain (Alexa Davalos) között, akik bár mindketten amerikaik, de – és ezt most nem spoilerezem el. Két egymással élethalálharcban álló táborba valók ők, bár Juliana tulajdonképpen kényszerből vált lázadó amerikai partizánná. Persze, nem csupán egy szimpla szerelmi sztorit követünk végig, ez egy sok szálon futó, rengeteg szereplőt mozgató, elég nagyívű történet. Ott vagyunk az amerikai, sőt, az egész náci birodalom legfelsőbb vezetésében, ahogyan Japán is a legmagasabb szinten képviseli magát. Vannak aztán amerikai és ázsiai (nem japán) ellenállók, kommunista (!) fekete felkelők, csempészek, yakuza, mindenki szövetkezik mindenkivel, majd elárulja a másikat, ahogyan már szokásos az efféle történetekben. Vannak továbbá valós szereplők, hogy még jobban zavarba jöjjünk: látjuk például Hitlert, öregen, Himmlert, Heydrichet, Mengelét, Eichmannt élőben, illetve magát, Hirohito császárt is a tévében. Az amerikai politikatörténetet ismerők számára érthető durva poén az FBI-t összegründoló J. Edgar Hoover megjelenése, aki itt ugyanazt teszi, csak a náciknak. (Poén a poénban, hogy Hoovert William Forsythe alakítja, akit megannyi maffiafilm mackós almaffiózójaként ismertünk és szerettünk meg.)

Ami viszont igazán érdekessé teszi mindezt, az az, hogy a tulajdonképpen ismerős sablonok alapján bonyolódó sztori milyen háttérben és milyen politikai körülmények között zajlik. Rendkívül jól sikerült a szereplők lelki és érzelmi motivációinak megjelenítése, legyen az illető akár az uralkodó náci, vagy éppen japán vezetés maximális anyagi és mindenféle más jellegű biztonságban élő tagja (Rufus Sewell, illetve Cary-Hiroyuki Tagawa), illetve annak családtagja, vagy éppen egy nyomorgó, hivatását gyakorlásától eltiltott festő (Rupert Evans), vagy akár unalmában a régi, háború előtti Amerika értékeit gyűjtögető japán elitet elvek nélkül kiszolgáló ószeres (Brennan Brown), de akár a rendszert feltétlen engedelmességgel kiszolgáló főzsaru (Joel de la Fuente). Mi nézők, ebben a mi boldog világunkban, de még ismerve az átkos régit, szinte bőrünkön, sőt, azon belül, a gyomrunk görcsös összerándulásaiban érezzük a csengőfrász ijedelmének, a határmenti útlevélellenőrzés ellenségességének és a csendőrpertu megalázó “barátságosságának” régen tapasztalt érzetét. Egy idő után már mindegy, hogy akiknek drukkolunk, azok éppen a nácik igáját nyögik, vagy éppen a kommunistákét: erre sok helyütt rá is játszik a látványtervező: pl. amikor a náci-amerikai hatalom a germán náci óvó tekintetétől övezve végre bombasztikus körülmények között lerombolja Amerika jelképét, a Szabadság-szobrot, helyére Vera Muhina hajdan a szovjet Moszfilm emblémájául szolgáló, munkás férfit és kolhozparaszt nőt ábrázoló szoborcsoportját idéző rettenetet emeltek…

De nem ez az egyetlen filmtörténeti utalás. Maga a cím is Dziga Vertov Ember a felvevőgéppel című alkotására utal, mint a dokumentarista filmezés alapvető darabjára, miközben a cselekmény (legalábbis az első felének) fő mozgatórugóját bizonyos filmtekercsek jelentik, amiket afféle mozgóképes szamizdatként adnak kézről kézre a hatalom ellenségei. Ezekre a filmtekercsekre azonban a náci és a japán hatalom is vadászik, hiszen azok egy számukra szörnyűséges világról tudósítanak: ez a világ a mi világunk, ahol ők bizony csúnyán elbuktak. Ne feledjük, Dick alapvetően scifi szerző, tehát nála simán beleférnek tudományosan még nem feltétlenül igazolt fordulatok, ez eddig még nem lett volna nyilvánvaló. Ettől függetlenül, a párhuzamos világok elmélete, mind a történet kulcsa, az elő két évadban biztos kézzel van kordában tartva, a sztori megmarad egy jó kis izgalmas, kémes-szerelmes keretben és folyamban. Mederben. A harmadik évadtól azonban történik valami a sorozattal. Hangsúlyok tolódnak, irányok módosulnak, műfajilag átzökkenünk egy másik vágányra. Érdekes, vagy talán inkább jellemző módon, ennek is köze van az amerikai aktuálpolitikához. Ahogyan Dick is alapvetően korának bel- és külpolitikai történéseiből kaphatta az ihletet regényéhez, úgy a harmadik évadot is -immár Dick regényétől merészen, bár nem túl távolra elrugaszkodva- aktuális események gerjesztik: Donald Trump elnöki ciklusának kezdeti napjait éljük ekkor, amikor a szabadabban gondolkodó amerikaiakba belefészkelődött egy kőkonzervatív, fajgyűlölettel, bigott vallásossággal, tudománytalan, szűk látókörű Amerikai Egyesült Államok rémképe, amelyben megkérdőjeleződik minden, mit humánus, liberális értékrendnek tartottak korábban. Ekkor kapnak nagyobb szerepet például (mi világunkban) 2013-ban megalakuló Black Lives Matter mozgalmat megidéző BCR (Fekete Kommunista Lázadás) afro-amerikai renegátjai, illetve szorulnak hátrébb, vagy íródnak ki kezdeti főbb szereplők és kerülnek előtérbe mások. Az elején jól, logikusan, körültekintően megírt, plasztikus karakterekkel telepakolt, szövevényesen kanyargó sztori egyszerűbbé, egyenes vonalúbbá válik. Erősödnek a kalandfilmes, partizánfilmes vonások és érdekes módon, a melodráma, hátrébb szorul a romantika. Ez a nézők bizonyos részének jó pont, hiszen pergőbbé vált a sorozat ritmusa, a cselekmény által elmesélendő történet -és a nézők másik része- viszont veszt összetettségéből, komplexitásából. Erősödnek ekkor a scifi műfaji sajátosságai is, vezérmotívummá válik a két világ közti átjárkálás, sajnos, a korai James Boond-időszak idióta, földalatti titkos bunkeres, szellőzőaknából leselkedős buta közhelyeivel. A sorozatvégi fináléról nem is szólva. Szerencsére, addig azonban történik sok-sok dolog, ami képes elérni azt, hogy ne fulladjon csúfondáros röhögésbe ez a megtekintésre és belegondolkodásra érdemes sorozat.