Ha egy jelzőt kellene mondanom Quentin Tarantinóra, akkor azt mondanám, hogy: szertelen. Annyira szabálytalan, öntörvényű, szabad a faszi, hogy lehetetlen beleszuszakolni bármilyen méretű és címkéjű skatulyába. Miközben elég világosan, és elég rövid vonallal körül is lehet határolni azt az univerzumot, amiben forog. Forgat. Mindegy. Eddigi életműve kivétel nélkül a filmművészet alsó-szélső, esztétikai értelemben csekély értékű perifériáiból táplálkozik, miközben filmjei inkább a művészmozik igényes filmekhez szokott, eredetiséget és katartikus szellemi élményeket kereső közönségét mozgatja meg. Érdemes beleolvasni a Volt egyszer egy… Hollywood című legújabb moziját követő kommentekbe, ahol az internet nem éppen az imént jellemzett rétege többségében értetlenkedik, sőt, utálkozik. Vagyis nem érdemes, mert a filmből ezek a vélemények nem fogtak fel semmit, számukra Tarantino egy felfuvalkodott ripacs, rajongói pedig sznobok – a film pedig szar.

De nincs vége a paradoxonok sorának. A film unalmas, helyenként nagyon unalmas. Felületesen nézve, de ha odafigyelünk egy kicsit, akkor észrevehetjük, hogy ahhoz, hogy valaki a semmiről egyáltalán mesélni tudjon, ahhoz rengeteg dolgot kell megfigyelni maga körül, és rengeteg dolgot kell tennie is kellett már eddigi életében. A Volt egyszer… a filmcsinálásról szól, pontosabban annak is Hollywood külső barakkjaiban ezelőtt félévszázaddal zajló válfajáról, a tévésorozatok kezdeti, első “aranykoráról”. A történet szereplői a “fakó” csapattagjai, ha a “nagycsapat” a nagy stúdiók jobbára mai is ismert világsztárjai. Egy egyre lejjebb és lejjebb csúszó, öregedő, egyre megkopó sikertelenségük okán alkoholizmusba, drogokba süllyedő, második vonalbeli színészt követünk, aki sebeinek nyalogatásán túl alig tesz valamit sorsa jobbítása érdekében. Állandó társa a dublőre, aki -egy szerencsétlen balesetről szóló pletykának köszönhetően- kizárólag a színésztől függ. Egyre kilátástalanabb hangulatban peregnek a napok, egyre megalázóbb helyzetek követik egymást, holott a szomszédban éppen felfelé ívelő karrierek tartanak garden partyt, minden áldott este. A film nagy része arról a lassan, de biztosan szertefoszló álomról szól, mely a Hollywoodnak nevezett álomgyár színfalai mögött termelődik, a csillogás mintegy végtermékeként. És ez a pusztulat bizony unalmas, ha nem érdekel minket, nézőket is a filmcsinálás, a mozi, mint ahogyan Tarantinót érdekli. Mert így rögtön nem az unalmat fogjuk látni, hanem zseniálisan megrendezett, anekdotikus jelenetek sorát, melyben a színészsors legszebb, egyben legszomorúbb pillanatai tűnnek fel, kétely és hit, a tehetség és tehetségtelenség örök és pusztító dilemmája, hogy melyik adatott meg nekünk a “nagy szereposztásban”, a kitörő öröm megjátszása a legteljesebb kétségbeesés pillanatában. És az összeomlás pillanata. Tananyag a film minden jelenlegi és eljövendő színészhallgató számára.

Már csak azért  is, mert Leonardo DiCaprio tanári módon játszik. Brad Pitt szintén. Mellettük feltűnik sok ismert Tarantino eddigi filmjeiből. Szép fricska, hogy a filmben elhangzik, hogy a tévésorozatok az igazi sztárok számára a halált jelentő feledés homályát jelentik, legalább két olyan színész is feltűnik komoly szerepben, egy igazi “nagy filmben”, akik igazából tévésorozatokból váltak ismertté: a Justifiedből és a Deadwoodből ismert Timothy Olyphant itt egy éppen pályája délidejét megkezdő westernsztárt alakít, míg a Homeland Brody őrmestere, Damian Lewis magát, (az igazi) Steve McQueent alakítja.

Persze, ismerni is kell a filmes univerzumnak ezt a szeletét, amit Tarantino itt bemutat. Egyáltalán, tudjuk még, ki volt (az igazi) Steve McQueen? Ki volt Sergio Corbucci? Ki volt Dean Martin? Hogy milyen filmek voltak ezek? Bruce Lee még talán megvan, ahogyan Roman Polanski is – bár utóbbi főleg azért, mert neve még mindig a bulvárlapokban szerepel egy 45 évvel ezelőtti, kissé szabadosra sikerült kerti parti okán… Holott, e film cselekményének idején Polanski közvetve szereplője volt egy másik, az előbbinél sokkal-sokkal súlyosabb és tragikusabb eseménynek. A hírhedt Manson-gyilkosságról mostanában esik némi szó, hogy Polanski várandós felesége, Sharon Tate, a befutott modell és feltörekvő filmcsillag áldozatául esett a magát Sátán követének tartó Manson által beidomított lányok esztelen vérengzésének, és tulajdonképpen ez képezi a film cselekményének másik vonulatát. Margot Robbie játssza Sharon Tate-t, ő lakik a DiCaprio által alakított színész szomszédságában, az itt is csak közvetve megjelenő Polanskival együtt Hollywood csillogó, sikerben liubickoló világát képviselve. A siker a szomszédban van, a kerítés túloldalán, ahová akár egy kerti parti is jelentheti a belépőt – Tarantino azonban itt csavar egyet a valóságon, ahogy csavart egyet például a Becstelen Brigantyk, vagy a Django elszabadul esetében is. Mondhatni, felcsavarja azt, mint hangerőt az erősítőn, hogy a buli elszabaduljon… És a rossz álomnak vége szakadjon.

Sok tekintetben olyan ez az új Tarantino-film, mint a többi. A sztori leírható két mondatban, ehhez azonban jön a 2 óra 41 perces játékidő. A meseszövés időkezelése már-már Tarantino védjegyének tekinthető, tehát semmiképpen nem kronologikus. A jelenetek mégis tökéletesen épülnek egymásra, s ha megértjük a szerkesztés logikáját, akkor simán magával húz a mélybe, mint egy örvény. Annyi meztelen női lábacska és talpacska van, mint eddig összesen, tán még több is annál. És vannak erőszakos jelenetek is, bár itt Tarantino önmagához már nem hű – igen sokáig kell várni az első igazán nagy pofonra. Sok néző talán ezért neheztel rá, pedig megéri várni rá, főleg, hogy sok kis pofon azért el-elcsattan addig is, ráadásul sokszor ott, ahol nem várnánk. Bruce Lee rajongói ezért is haragszanak. Alig hallunk viszont olyan igazi, jellegzetesen tarantinós párbeszédet, bár monológ azért akad: azok azonban inkább mélyek, mint viccesek. Viszont feltűnik, hogy Tarantinónak van vizuális humora (pl. a kutya-motívum).

Tehát pofonok, meztelen talpacskák, sok zene, ami szintén jellegzetes, de mégsem zsigeri élmény ez a mozi. Miközben látszólag mi sem áll távolabb Tarantinótól, mint az intellektualizmus és az érzelgősség, maga a film, a bombasztikusan brutális fináléjával (és a keserű slusszpoénjával) együtt tán mégis el is gondolkoztat, sőt szomorkásan nosztalgikus hangulatával, a cselekményből kirajzolódó barátság történetével meg érzelmesnek is hat. 9/10