Egy herceg és egy fél (Un prinț și jumătate, 2018)

Őszintén szólva, nem igazán találok fogást az új román film egyik fiatal reprezentánsának, Ana Lungunak (A cet gyomrában és az Egy jókislány önéletrajza utáni) harmadik nagyjátékfilmjén, az Egy herceg és egy fél-en. Az már nem meglepetés, hogy egy román filmben egészen döbbenetes őszinteséggel, és testi-lelki feltárulkozással játszanak a benne szereplők, itt is így van, viszont amiről Lungu filmje beszél, amit meg akar mutatni, az már oly annyira személyes és intim, hogy egész egyszerűen nem tudom magam közel engedni hozzá. Mondhatnám, hogy nincs hozzá közöm, és ebben ráadásul a rendező sem segít: a fixen leszúrt kamera sohasem megy second plánnál közelebb. Olyan az egész, mintha egy házi videót néznék, amiben viszont nem ismerek senkit, tehát azok az utalások, azok a furcsán szövődő kapcsolati hálók, melyek azért kirajzolódnak a filmből, számomra érthetetlenek. Nem kötődnek hozzám.

Fokozza a zavart, hogy a szereplők ráadásul saját nevükön szerepelnek, színészek és filmesek, miközben a filmben egyetlen személyes ismerősöm, Mátray László, aki kitűnő sepsiszentgyörgyi színész, itt Mátray Lászlóként erdélyi magyar író. Most utánanéztem, hogy az ismeretlenek közül a központi figurát -talán a rendezőnő alteregóját?- játszó Iris Spiridon színész és író, Marius Manole és Téglás István színészek, ahogyan a filmben is. De még ezzel sem lenne semmi baj, ha én, mint néző, be lennék avatva. De nem vagyok.

Iris, Marius és István egy furcsa életközösségben élnek egy bukaresti lakásban. Nem igazán tudni, ki kivel van. István filmpremierjén ismerkednek meg Lacival, az íróval, akit meglátogatnak Kovászna megyei birtokán, ahol aztán rengeteg pálinka után összekuszálódnak a dolgok. Másrészt, van a filmnek egy másik vonulata, mely a bukaresti triász közti hosszas beszélgetésekből, valamint a többszöri temetőlátogatásból válik nyilvánvalóvá: a triász nemrégiben elvesztett valakit, akihez hárman háromféleképpen viszonyulnak. A gyász feldolgozása is háromféleképpen folyik, Iris számára a legnehezebben.

Tehát az érzelmi, illetve a személyes hitelességgel semmi probléma nincs. Azt is értem, hogy a gyász feldolgozása rendkívül bonyolult folyamat, amit mindenki másképpen él meg – csak azt nem értem, hogy ezt miért kell nekem, a nézőnek megtekintenem, főleg ilyen távolságtartóan, zűrzavaros érzelmi viszonyok közepette? Nekem nincs közöm ehhez, nem érint meg – a téma ellenére sem. És ez elsősorban a rendezőnő számlájára írható. 4/10

Kategória: Film | Közvetlen link a könyvjelzőhöz.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.