Ha egy balettművészről szóló filmet kívánunk megnézni, némi joggal várhatjuk azt, hogy a film nagy részében azt a civilek számára nehezen elképzelhető, kora gyermekkortól évtizedeken keresztül folytatott gyötrelmet fogjuk nézni, ami inkább a legkeményebb sportok élvonalában küzdő sportolók kőkemény, kíméletlen tréningjére emlékeztet, nem holmi fennkölt művészeti nevelésnek. A téma iránt érdeklődők persze, nyilván sejtik, hogy ez a drill elengedhetetlenül szükséges ahhoz, hogy a végeredmény az a légies könnyedséggel végrehajtott, a fizika és fiziológia törvényeinek szinte minden tekintetben ellentmondó mozdulatsorozat legyen, amit balettnek nevezünk.

Meglepetés, hogy szinte pattanásig feszülő izmokból, természetellenesen kicsavarodó ízületekből, agyonnyomorgatott lábujjakból és töredezett körmökből alig látunk valamit az Út a királyi operába című dramatizált portréfilmben, mely a londoni Royal Ballet hajdani, világhírű szólótáncosáról, a birminghami Royal Ballet idén kinevezett főigazgatójáról, Carlos Acostáról szól. Icíar Bollaín több fesztiválon díjazott filmje a testi és művészi fejlődés megmutatása helyett inkább arra koncentrál, hogy a havannai nyomornegyedből származó kis Yuliból milyen lelki és érzelmi hullámvasút, valamint tépelődéssel és a pálya többszöri elhagyásával járó kacskaringók után vált a balett Nurejevhez vagy Barasnyikovhoz mérhető világsztár.

A ma is még csak 45 éves Acosta sztorija rengeteg olyan, sokak számára érvényes dilemmát tár fel, mint például az érvényesülés, a nyomorból való kiszakadás esélyének érdekében elhagyni a szülőhazát, a barátokat és családot, a normális gyermekkorról való lemondás, olyan homályos célok miatt, hogy valakiből netán híres balett-táncos legyen. Másik fő kérdése a filmnek az ösztönös tehetséggel való gazdálkodás felelőssége is – Acosta történetének talán az a legnagyobb tanulsága, ahogyan indulatos, de józan, két lábbal a földön álló atyai szeretettől támogatva éri el világra szóló sikereit. Szó esik természetesen arról is, ami a híres film és musical, a Billy Elliot apropóját is adja: egy ízig-vérig macsó, férfiközpontú közösség viszonya ahhoz, hogy egy férfiből “seggriszáló köcsög” legyen. E “szégyen” munkált a kis Yuliban is, no, azért akkor már mindenki tapsolt neki, amikor megjöttek a sikerek. A gyerekkori, illetve a karrier kezdetét elmesélő jeleneteket tehetséges színészek és táncosok játsszák, miközben az igazi Carlos Acosta a jelenből, saját társulatának próbájáról emlékszik vissza saját, kezdeti lépéseire.

A film tehát kevéssé hat dokumentumfilmnek, viszont nagyon érzelmes. Szinte már a latin melodrámákat idéző indulatok forrnak a filmvásznon, amit a meglehetősen naturalisztikus szóhasználat tesz igazivá, átéltté és átélhetővé. Havanna egy eddig ritkán látott arca elevenedik meg Alex Catalán képein, közelebb kerülünk a kubai valósághoz, mint például Wim Wenders más okból fantasztikus, híres filmje, a Buena Vista Social Club által. Talán néhány taktussal hosszabb a Carlos Acosta eddigi életéről készült film, mint amennyivel erősebb és hatásosabb lenne, de megtekintése mindenképpen ajánlott a téma, a személy és Kuba iránt érdeklődőknek. 7/10