Annyi ziccer volt ebben a filmben, de gyakorlatilag az összeset sikerült ki is hagyni. A Balaton a hetvenes/nyolcvanas években valóban a Riviéra volt a magyarok túlnyomóan nagy részének, miközben a szocialista blokk is kiemelt helyen tartotta számon a magyar tengert. Ez önmagában egy óriási ziccer (gondoljunk csak Papp Gábor Zsigmond Balaton retró című filmjének óriási sikerére, holott az “csak” egy összeollózott dokumentumfilm volt a retróhullámot meglovagolandó). A korszakot és a genius locit tulajdonképpen eléggé hitelesen meg is idézte Lévai Balázs és Tiszeker Dávid most Netflixre is kikerült Nyugati nyaralás című, nagy közönségsikert célul tűző mozija, de ezzel kész is lennék a pozitívumokkal. Minden más szűk másfélórányi igen kínos bénázás, nem több.

Elsősorban kínos látni ezt a szép sor, jobb sorsra érdemes, kitűnő színészt látni ebben az idétlenségben. Másrészt, talán jogosan várja a közönség már hosszú -túl hosszú- ideje, hogy újraélve értelmezzük a közelmúltat, a rendszerváltást és az ahhoz vezető rögös utat. Még mindig sokan nosztalgiáznak a Kádár-éra relatív jólétén, és senki nem emlékszik már a hosszú sorokra a forró nyarakon, amikor kőbányai sör jött a sarki közértbe… Ja, volt hol lakni és mindenkinek volt munkája. Oké, de hol és mi? És milyen fizetésért? Nyugatra csak háromévente lehetett menni, ha idakintre szakadt rokonunk finanszírozta az utunk, mert a valutakeret legfeljebb néhány rizsescsokira és egy családi ebédre volt elég, mondjuk Bécsben a Figlmüllernél. Mégis Nyugatra vágyott mindenki… ha volt kék útlevele. Mert az nem járt automatikusan és azonnal mindenkinek. Emlékszem, kisgyerekként nyálcsorgatva sétáltunk végig Siófok szállodasétányán, nézve a gazdag nyugatiak autóit: Nézd, egy BMW, 220-al megy! Egy ott egy Porsche, 280 van beleírva! (Ja, nekimegy a fának és már por se…) De Tomaso Pantera! Na, az már egy kiköpött űrhajó volt. Ekkor minket még gőzös gyorsvonat vitt le a Balcsira, még nem volt meg az első Trabantunk. Láttuk odabent a divatosan öltözött vendégeket, akik körül hajbókoló pincérek hada sürgött-forgott (mi meg órákat vártunk a cipőtalp állagű rántotthúsunkra, amit aztán unott pofával baszott elénk a gyufaszálat rágcsáló, pecsétes ingű pincér a sarki vendéglőben). Néhány magyarnak, például a Váci utcai butikosnak, a maszek autószervizesnek, a sarki vendéglő gebinesének és hasonlóknak azért már majdnem jól ment. Jól ment azoknak, akik működtették ezt a vigyorgó barakkot, a pártitkárok és sameszbrigádaiknak valóban jó volt – bár feleségüknek ők is Bécsből hozatták a nejlonharisnyát és Club 99 whiskyt vedeltek a Csinzánóhoz. Elvileg róluk szól ez a film is, de ezt a sztorit ennél lényegesen lényegretörőbben, izgalmasabban, élesebben és maróbban kellett volna elmesélni. Karcolni kellett volna ennek a filmnek, ehelyett csak egy odarittyentett, azonosíthatatlan folt lett a vászon közepén. Komédiának nem vicces, paródiának pontatlan és fáradt, kémfilmnek nevetséges és idétlen. Az akciójelenetek láthatatlanok. Múltidéző életképnek talán elmenne, langyos sörrel és hideg lángossal, de annak akkor már sokkal jobb az említett Balaton Retró. Ez a film pénzkidobás, minden értelemben.