A nyugodt város (La ville est tranquille, 2000)

Már nagyon sok órája csak száguldottunk dél felé az autópályán, de utunk vége azonban még túl messze volt. Kiszakadva a hegyek közé zárt büdös nagyvárosból, látva a mellettünk elsuhanó csodaszép mediterrán tájat, ellenállhatatlanul vágytunk arra, hogy megálljunk, ha csak néhány órára is. Sorba jöttek a letérést jelző táblák, rajtuk olyan helységnevekkel, amelyeket eddig csak filmekből ismertünk… Monaco, Monte Carlo – kicsi és drága! Nizza – nagy és érdektelen! Cannes, Saint Tropez – ne álmodozz, felejtsd el! Vezetőnk így intézte el röpke stopra vonatkozó tétova próbálkozásainkat. Marseille. A márszejéz szülőföldje, ahol Edmond Dantés szállt partra, hogy jogos bosszúját töltse a gazokon, ahol sokezrek léptek be az idegenlégió kapuján, és ahol a francia kapcsolat is székel. Erre a válasz: életveszélyes. Pedig így távolról, a sztrádáról teljesen nyugodtnak, sőt békésnek tűnt.

Ilyen nyugodtnak és békésnek tűnik Marseille Robert Guédiguian 2001-ben Európa Filmdíj – Nemzetközi Kritikusok Díját elnyert filmjének bevezető panorámájában is. A mediterrán világ egyik fővárosa felett remeg a levegő a hőségtől, a kikötőben horgonyzó hatalmas hajók és a gigászi daruk a tenger párás ködébe vesznek. A hófehér falakat lapos tetők zárják le az ég felé, amelyeket antennaerdők és parabolaernyők díszítenek, jellemző kordivat szerint. Néhol egy modern felhőkarcoló, néhol egy gótikus, vagy spanyol-barokk templom tornya szakítja meg e jellegzetes képet. A város tompa moraja arab-francia tánczenével keveredik. Csak e zaj mutatja, emberek is élnek itt.

A film ezután következő bő két órája viszont épp őket, a Marseille lakosait mutatja meg, kényszerű és választott lakhelyük a film díszlete marad csupán.
Egy anya, heroinista lányával, alkoholista férjével, egy hazudós taxisofőr, egy bérgyilkos kocsmáros, aki mellesleg alkalmi heroindíler is, egy gazdag és befolyásos férjét halálosan unó zenetanárnő, egy börtönből éppen szabaduló fekete srác, aki jó útra akar térni, és egy ifjú zongorazseni, aki parkokban játszik Chopint szintetizátorán az arra járóknak, így keresve pénzt egy igazi zongorára. A szereplők teljesen külön pályákon futó sorsát a véletlen (jelen esetben a rafinált forgatókönyv) gubancolja össze, igen tragikusan, már ahogy ez szokott lenni akkor, amikor a véletlen szól közbe. Ismerhetjük ezt a történetszerkesztési módot, Robert Altman filmjeiből, de Jarmusch is, és Tarantino is általában hasonlóképpen szerkeszti filmjeit, hogy csak a legismertebbeket említsem. Több szálon indul a dolog, az elején még teljes a káosz, aztán összeáll a kép, mint a kaleidoszkópban, hogy aztán nevethessünk, elborzadhassunk, meglepődhessünk, megijedhessünk a rendező szándékai szerint.

Robert Guédiguian is e módszert alkalmazza A nyugodt városban, méghozzá okosan és nagy invencióval. Nem pusztán virtuóz ujjgyakorlatként, hanem súlyos társadalmi kórképet megfogalmazva. Ez a távolról nyugodt és békés képet mutató város rohad. Bűzölgően és dögletesen. A szereplők mindegyike gyilkos, kivéve a filmet mintegy keretbe foglaló kis zongoristát. Ő csak zongorázza Chopint, mindenki örömére, a végére talán meg is lesz a zongora. Figurája azonban alig ellenpontozza a többi szereplő életének iszonyú sivár, nem is anyagi, inkább lelki nyomorát. Michelle, az anya (Ariane Ascaride megrázó alakítása) kurválkodik, hogy pénzt kerítsen lányának heroinra, sőt amikor már nem bírja nézni szenvedését, még az aranylövést is beadja neki, a filmtörténet minden bizonnyal egyik legmegrázóbb képsorában. Paul licencét vesztett taxisofőr, aki pipogya életét rejtve hazudozik szüleinek karrierjéről, nemlétező szerelmeiről, viruló anyagi helyzetéről. Gérard, a bérgyilkos szerelmes lesz áldozatába, ráadásul volt szerelme lányának szerzi a halálos adag heroint. Csak kissé pozitívabb figura Abderramane, aki börtönből szabadulása után, épp amikor jó útra térne újfasiszta hőzöngők áldozata lesz.

Guédiguian képe Marseille-ről lehangoló, kiábrándító. A nyugodt város lakói véglények, mindenkinek köze van valahogyan a bűnhöz, mindenki gyilkos, mindenki áldozat. A gazdagok és a politikusok nem különben, mint a szegények, vagy a bevándorló afrikaiak. De valamit mutat az is, hogy a film két pozitív szereplője tulajdonképpen bevándorló: Claude, az ifjú zongorista grúz, Abderramane, a nácik által meggyilkolt fekete zenész srác pedig afrikai. Nincs itt egy rendes francia se. Keserű és megrázó ítélet, de igaznak és hitelesnek tűnik. Kellene hasonló karakán kórkép a mi világunkról is, de már nagyon.

És örülök, hogy nem álltunk meg Marseille-nél se.

Kategória: Film
Címke:
Közvetlen link a könyvjelzőhöz.

Egy hozzászólás a(z) 0ejegyzéshez

  1. Visszajelzés: A Kilimandzsáró hava (Les neiges du Kilimandjaro, 2011) | asanisimasa

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.