Miközben nálunk parttalan vita folyik arról, hogy tömegfilm és/vagy művészfilm, az egykori déli szomszédunk helyén keletkezett államokban meglehetősen mostoha körülmények között húzós kis filmek készülnek. Mint például ez a Balkán-kán. Gondolom nem sokan hallottak a macedón filmművészetről, bevallom én se sokat. A Balkán-kán pedig macedón film, igaz olasz és angol koprodukcióban készült, amely nemzetek filmgyártása viszont már komoly garasokat tette le nagy számban az asztalra, és a rendező-forgatókönyvíró Darko Mitrevski is nyilván nem otthon tanulta a szakmát.

Aleksandar Popovskival közösen rendezett Goodbye, 20th Century (1998) volt rendezői bemutatkozása, amely a mérsékelt kritikai fogadtatást figyelmen kívül hagyva, jelöltek a legjobb külföldi film Oscarjára. A sajátos látásmódú film akkor nem került be a szűkebb körbe, ebben valószínűleg közrejátszhatott a furcsa, szürreális szűrőn keresztül láttatott markáns, nyugati szemmel nézve talán túlzottan vad balkáni világa. A Balkán-kán című új filmjében Mitrevski ezt fejlesztette tovább, a macedón kultuszminisztérium hathatós anyagi, valamint az olasz és az angol partner látható szakmai segítségével. A film műfaját jobb híján fekete-komédiaként lehetne megjelölni, ha ez a címke nem az Addams Familyt, vagy más hasonló bohóságokat juttatná az eszünkbe. A Balkán-kán inkább egyfajta sajátos keveréke a spagettiwesterneknek és ezekkel szervesen együtt a Desperado- és Ponyvaregény-féle “majdnem” paródiáknak, a Keresztapa-trilógiának és más maffia-filmeknek, valamint közelebbről Dusan Makavejev Montenegrójának és Emir Kusturica teljes életművének. Ez volt eddig a komédia, a fekete pedig az, ami át és átszövi a filmet, a jelenkor Balkánjának szövevényes és kibogozhatatlan politikai, vallási és etnikai viszonyrendszere. Szerbek és horvátok, montenegróiak és bosnyákok, albánok és macedónok, románok és bulgárok. Görög-katolikusok és pravoszlávok, római katolikusok és muszlimok, kommunisták, posztkommunisták, vadkapitalisták, hadurak és maffiózók. Emlékszünk a Macskajaj cigányvajdájára, akinek nyakában a hatalmas feszület mellett ott lógott a félhold és a Dávid-csillag is. Fő a biztonság, ne mondják rám, hogy én ezekhez vagy azokhoz húzok!

A Balkán-kán is éppen erről a vég nélküli polgárháborúba süllyedt, volt Jugoszlávia területére született kisemberről szól, aki semmi mást nem akar, csak túlélni ezt az egészet. Persze, a feje felett dúló harcok őt is megkeményítették, kis stiklikből kényszerül fenntartania magát. A háborúsdi helyett inkább csak a természetfilmeket nézi a tévében, a sorozás elől a bolgár tengerpartra menekül, de közben anyósa jobblétre szenderül. Frissen vásárolt szőnyegbe tekerve szállítják oda, ahol eltemethetik, ám közben a szőnyeget anyósostul ellopják. Ekkor lép a képbe az idegenbe szakadt vértestvér, aki Caligula rendszámú szakadt Forddal közlekedik, és Sandokános pólót hord kígyóbőr nadrággal és sarkantyús veszkócsizmával. A két testvér a szőnyeg (és az anyós) utáni hajszában megküzd bolgár kábítószercsempészekkel, bosnyák és horvát szomszédokkal, akik egymás hosszútávú lövöldözésére rendezkedtek be, a szerb nagypolitikába merülő hadúrral hogy aztán szembetalálkozzanak mind körül a legveszélyesebbel, az albán Sefket Ramadanival. E név úgy húzódik végig e filmen, mint annak idején egy másikon Kaiser Sőze neve, emlékeznek, ugye? Ő ugyan magyar volt, de látni fogják, ismerősek lesznek ezek a pofák is ebben a filmben. S miközben nézik, olykor a térdüket fogják csapkodni hahotázásukban, olykor meg bambán merednek a filmvászonra, felfogva, hogy ez már nem is komédia, hanem valami más. Valami más, ami már döbbenetesen hasonlít a valóságra. Igaz, annak csak karikaturisztikus rajzolata, de ez nem azt jelenti, hogy megmásítja azt, hanem éppen ellenkezőleg. Jellemző és fontos vonásait felnagyítva, kiemelve hangsúlyozza annak visszásságait, csúfságait, a mi okulásunkra. De megmutatja szépségeit is, nem kis örömünkre.