Én kifejezettem szerettem Emir Kusturica Underground című filmjét, mint ahogy az Arizonai álmodozókat is, a korai nagy fesztiválsikereit már annyira nem, de azokat is elismertem. (Mindig sokkal többre tartottam azonban Dusan Makavejevet.) A legnagyobb ismertségre, bizonyos körökben kultusz-státuszra szert tett Macska-jajt viszont már nagyon untam, de 60-70 percre vágva még az is egy erős löket lett volna. A maratoni umca-umca az inkriminált Pitbull szeletelős germán technójával azonban -igaz, kezdetben még viccesnek tűnt- mára már azonnal kiveri nálam a biztosítékot. De volt lendülete a groteszk, bizarr őrületnek, az biztos. Az azonban több mint aggasztó, hogy Kusturica majd’ 10 év alatt sehová nem haladt a macskajajos balkáni blődliből, ezt ragozza, ha nem valamelyik haverjának állít emlékdokumentumfilm-oszlopot.

Mára Kusturica egyértelműen megélhetési filmes lett, kezdeti erős művészi ambícióit elemésztette a slivovica és a kokain, viszont ezeket a pánszerb nacionalizmussal gazdagon öntözött balkáni rezesbandás, bizarr, de igencsak közönséges vulgárkomédiákat úgy tolja ki magából gombnyomásra, mint nálunk az őszhajú Jancsó a Kapa-Pepéket vagy Koltai az általa főszerepelt, izzadságszagú “közönségsikereit”. Persze, a közönség széles része vevő erre a humorra, ezen nincs mit csodálkozni, hiszen ha valamiben üvöltve káromkodnak, orbitális csöcsöket lóbálnak és folyamatosan szól a talpalávaló, az pontosan egybevág azzal az ókori népművelési alapvetéssel, miszerint ha van panem és circenses, akkor nincs baj a néppel. Egybites, zsigeri élvezetek ezek, ez alatt már csak a fingós poénok vannak, de közvetlenül.

Az ígéret szép szó című 2007-es macskajaj ennek megfelelően 6-7 ponton áll az ismert internetes slágerlistákon, mint ahogy szinte egyöntetű a kritikai fanyalgás is. Én sem teszek másként. A film rossz. Persze, aki nem látott még Kusturica-filmet, az lehet, hogy ámulva vinnyogja végig ezt a mozit, hiszen van itt minden, még költészet is, szimbólumok meg kalasnyikov, rezesbanda meg elképesztő járművek (pl. Trabant-limó), de ha legalább két korábbi filmet láttunk már, e film minden kockáját láttuk már egyszer. Ezt a cuccost már Emir bátyó már néhányszor lenyomta a közönség torkán, ráadásul itt már nyoma sincs a korábbi féktelen lendületnek, a fickós dühnek és az eszeveszett életörömnek, lelketlen dara ez. Ha valaki belenézett már egy igazi lagzizenész (mondjuk Boban Markovic valamelyik zenészének) szemébe, miközben az zenélt, az látta azt a fásult kiégettséget, ami például ebből a filmből is sugárzik. Lendület van, hiszen a szív baromi erős, de ez már nem az “ami volt régen”. Az agy pedig máshol jár, valahol a kasszáknál. Esküvő, temetés, gengszterek és haverok, umca-umca. Csöcsök. Hihetetlen, elképzelhetetlen szerelmi szál. Új elem talán csak a kissé bátortalan vallásos vonulat, ez azonban nyilván a pánszerb alapállás hozadéka, hiszen egy szerb filmbe kell legyen egy vallásos hagyományokat ápoló szereplő is. De túlsúlyban vannak az elrajzolt, jórészt ordenáré, vérsuttyó karakterek. Ismerek szerb embereket, egyik sem ilyen. A filmben kimondják: Ez egy kőkemény provokáció! Na ja, tehetjük hozzá józan szemlélőként, provokáció a jó ízlés ellen. Végül is a macskakaját is meg lehet enni végszükség esetén, de egy kis utánajárással lényegesen ízletesebb, táplálóbb és egészségesebb táplálékot is lehet szerezni. Így van ez e film esetében is, nyögve, nyammogva meg lehet éppen nézni egyszer, de ha van más, akkor inkább jöjjön az. E film az asanisimasa szerint csak 4/10.