Cormac McCarthyt (a wikipédia szerint) a mai kortárs amerikai irodalom első vonalába szokás sorolni, akit az emberiség túlnyomó többségének ma már meglehetősen távolinak tűnő 
Guttenberg-galaxisból a Coen-testvérek méltán sokat emlegetett Nem vénnek való vidék című filmje szakított ki, ami az ő hasonló című regényéből készült. Az út szintén, de ezt már az ausztrál John Hillcoat jegyzi, akinek nevét elsősorban a Nick Cave forgatókönyvéből készült Ajánlat című szikár és kegyetlen nu-western tette ismertté. Na, Az út akár ennek egyenes következménye is lehet, hiszen még szikárabb és még kegyetlenebb történet ez, de köthető akár a szintén ausztrál Mad Maxériához is, annak egy lényegesen pesszimistább, komolyabb és komorabb rokonaként. Hogy miért e vonzódás a komor jövőképek iránt Ausztráliában? Nyilván az ózonlyuk tehet erről, illetve a Nagasaki/Hiroshima gombafelhőinek viszonylagos közelsége, vagy az amerikaiak, franciák csendes-óceáni atomkísérleteinek hatásai okozzák az amúgy igen harsány, jókedvű és pozitív gondolkodású ausztrálok olykor borús 
gondolatait a jövővel kapcsolatban. Persze, lehet, hogy azért ennyire jókedvűek ma, mert tudják, hogy a jövő szar lesz… (Nick Cave mondjuk, ma se jókedvű…)
Hillcoat (és operatőre, Javier Aguirresarobe) is egy egészen komor, sötét, monokolor képet fest a jövőről, mely azonban minden egyes snittben, még amikor a legrohadtabb szituációt ábrázolják is, esztétikus és látványos. Kifejezetten delejes hatású, olykor szinte a híres német romantikus festő, Caspar David Friedrich festményeit idéző képek ezek. Nem nyilvánvaló az ok, sem Hillcoat, sem Mccarthy nem köti orrunkra miért pusztult el szinte minden élő a Földön, vegyi katasztrófa, atomháború vagy járvány, de mindegy is, mert egyikőjüknek sem az ok, vagy annak esetleges látványos effektekkel megoldható látványorgiája a fontos, hanem az, ami utána maradt: a pusztulás képei. Sötétbarna, szürke színek mindenhol, és még meleg sincs, a borult égből eső hull, köd terjeng és hideg, nyirkos minden. Állatok, madarak nincsenek, a fák és minden más növényzet is folyamatosan szárad, rohad, sorvad. Néhány 
ember maradt csupán életben. Hogy ők hogyan úszták meg a globális katasztrófát, ez sem lényeges – csak az, hogy most mi van velük és hogy van-e tovább… Benzin már régen elfogyott, élelem nincs, így a megmaradt emberiség nagy része kannibállá változott, ami logikailag is, erkölcsileg is, ontológiailag is egyértelműen a vég pillanatát jelöli. A film egy apa (Viggo Mortensen) és fia (Kodi Smith-McPhee) útját követi végig, valahonnan, valahová, le délre. Ők még jók, még nem esznek emberhúst – persze, nem kis szerencsével, rábukkannak egy földbe ásott élelmiszerrejtekre – akik útjuk során találkoznak néhány túlélővel, rosszakkal, jókkal egyaránt.
A film egy szenvedésekkel teli utat követ végig, amelyen az Apa (Atya) a fiát (Fiú) tanítja, hogyan, milyen értékek szerint kell élnie ebben a világban, amikor ő már nem lesz többé. 
Erősen katolicisztikus hangulat lengi át a filmet, ami talán nem meglepetés, hiszen ez a világszemlélet nem áll távol Nick Cave-től sem, aki a rendező Hillcoat szellemi jóbarátja, és Warren Ellisszel a film atmoszferikus és túlvilági zenéjét is jegyzi. Csak így, ebben a szemléletben magyarázható a kivételesen nyomasztó, apokaliptikus világvége-hangulatot vizionáló film egyértelműen pozitív végkicsengése is – egy valódi disztópiában nincs helye reménynek, a fiú, apja halála után egyedül marad és legfeljebb egyet tehet: elszántan elindul a ködbe. Sőt, akár fejbe is lőheti magát; a végén egy sem maradhat. A film szinte teljes egésze, kivéve a végkifejlet utolsó tíz percét, egy végiggondolt, magas szintű esztétikai egységet képvisel, szinte már Tarr Béla vagy Andrej Tarkovszkij világát idézve meg, amit viszont a kissé édeskés finálé meglehetősen agyonvág. Egy pozitív végkifejlet persze még az említett példáknál is lehetséges, főleg a jelzett keresztényi párhuzamok tekintetében, de ennek gondolatilag kellene erre kifutnia. E filmnél azonban inkább a fogyasztói igényeknek megfelelni akaró produceri/alkotói döntést sejtek, ui. egy földbedöngölően negatív vég csupán egy szűk, szubkulturális réteg ízlésének felelne meg, a nagyobb közönség talán be sem fizetne egy kilátástalanul végződő, végletesen pesszimista történetre. (Nem tudom az eredeti regénynek mi a vége, idespoilerezhetné valaki, aki olvasta…) Asanisimasa szerint ez a film így: 7/10
wim
efes
perry55
szaszo
asanisimasa 
A filmdroidon megírtam részletesen a post után a meglátásaimat – ha érdekel (filmdroid.blog.hu/2010/02/05/the_road_6), nem részletezem azt tovább, abban leírtam mindent: nekem unalmas, egyszerű, bugyuta volt (de lehet hogy csak az én racionalitásom miatt idegesített a karakter(ek) hülyesége is). Pedig imádom a sci-fit és filozofálni is, de ha adott a helyzet, nem lehet eltunyulni, a karakter 1pár napot sem bírt volna ki, ahogy viselkedett. 10/3
@ChrisDry:
“pedig imádom a scifi-t”
a road mióta scifi?
@ettumifilii: Nincs éles határvonal a scifi és az utópia (pozitív és negatív, egyaránt) között, mindkét műfaj tartalmaz rengeteg közös elemet. Nem minden scifi űrhajós, lézerkardos izé, de igen sok a jövőben játszódik, mint ahogy az utópiák(disztópiák) túlnyomó része is. Nem is tudok jelen vagy múlt idejű utópiát. Az utópiák legnagyobb része felfogható scifinek, még a klasszikusok is, a Gulliver, Candide, sőt még Az ember tragédiájának falanszter-színe is. Szerintem. 🙂
@ChrisDry: Az emberiség túlnyomó része meghalt, hiszen alig látunk embereket a filmben, ezért van, hogy a faszi nyugodtan vándorol a gyerekkel. Délre mennek, mert ott (talán) meleg van, erre utalnak többször.
Nem hiszem továbbá, hogy ilyen direktbe kell nézni ezt a filmet, én úgy érzem, McCarthyt nem a sztori realitása érdekelte, hanem az, hogy egy szituáció kapcsán – ez a világvége – elfilózzon, elsősorban etikai és erkölcsi szempontból, erősen keresztény szemszögből: mi lesz akkor, s mi lehet. Ezt kúrja szét a nyálas befejezés, de addig én minden egyes kockát el tudok fogadni. Fel sem merült bennem, hogy mi miért van és hasonlók…
Ezt a filmet nem a nyálas befejezés “kúrja szét”; ha így lenne, még elégedett is lennék vele. Sokkal több sebből vérzik,ilyen pl. a zenehasználata, a gyenge színészi alakítások. Egyetlen erőssége talán a képi világa, ami persze egy McCarthy-adaptációban lényeges pont.
Jellemző, ahogyan Hillcoat vonzódik a végletekhez: egyfelől kemény, brutális, másfelől szinte csöpögősen érzelmes. Ezzel Az ajánlatot is agyon tudta vágni, bár azt még így is sokkal jobbnak érzem, minth a The Road-ot.(Csak mellékesen jegyzem meg, az említett szélsőségek legalább annyira jellemzőek a barátra és alkotótársra, N.C-re, így igazából nehéz eldönteni, bizonyos hibákért ki is a felelős.)
@wim: Én a hibát stílusnak veszem, amit el is fogadok, mivel Ausztrália is ennyire végletes, minden szempontból. Ezzel együtt nem tetszett a film végkifejlete. Színészileg szerintem is jobbára értékelhetetlen a film, mint ahogy a látványra erősen építő filmek túlnyomó többsége – itt csak alakok kellenek a kompozícióba, nem kell, hogy történjen velük belül bármi is, hiszen ami van, annak kívülről kell látszania. Ehhez gyakorlatilag nem is kellenek kvalitásos színészek, elég ha a koncepciónak megfelelően néznek ki.
A zene (zaj, hangfüggöny) szerintem tökéletesen megfelelt a képi világnak így az hibátlan. Nick Cave pedig egyike a mára mindössze néhány előadóra fogyatkozott számú rockzenésznek, akit még meg tudok hallgatni – valószínűleg őt is csak iszonyú szélsőségessége, no és megfelebezhetetlen hitele miatt.
Utolsó mondatoddal egyetértek, de az azt megelőzőt vitatom: leginkább a film elején idegesített, hogy a mélabús hegedű/zongoraszólamok mindenüvé odatolakodtak, nehogy elkerülje a figyelmemet, micsoda szomorú dolgok is ezek. Utálom a didaxist. Másrészt ami működött a Jesse James-ben, az itt zavart, ide sokkal szikárabb, minimalistább zenei aláfestést tudnék elképzelni. Vagy leginkább semmit.Persze,ízlések és pofonok…
Mostanában egyre több olyan film kerül ki Amerikából is, melyeknek igazi cselkményük nincs, de mégis élvezhető, nézhető kreációk ezek. Ki tudja, talán érkezik vmi új korszak…
@szinema1: Új korszakot az Avatar jelenti: jönnek a 3d csodák. Ez a film inkább a Tarkovszkij-szerű európai művészfilmekre utal vissza, csak a fűszerezése lett amerikai. Ennek a filmnek rendezője ráadásul ausztrál:)
Hát…ez nem jött be! Pedig az Ajánlat tetszett, pedig Nick Cave az egyik nagy kedvencem (máig felejthetetlen az Erkel Színházbeli koncertje!), pedig a képi világ tényleg a nagy német festőt idézi!
De sem a “story”, sem a két főszereplő játéka (nem tudom eldönteni a gyerek vagy az apja volt a rosszabb)…szóval max 3/10.
Ja, és ha már Tarr Béla, akkor sokkal inkább az új román film, a Rendészet, nyelvészet!
Kárpótlás:
http://www.youtube.com/watch?v=dkhJWdZYBgg&feature=related
Sok érdekes kérdést felvet ez a film. Bennem például azt, hogy mit csinálhattak volna jobban a főszereplők az adott helyzetben:
vadonszava.blog.hu/2010/07/14/az_ut_a_tuleles_szemszogebol
Visszajelzés: Éli könyve (The Book Of Eli, 2009) « asanisimasa
Visszajelzés: Mit nézzünk ma a tévében? – Hétfő | asanisimasa
Visszajelzés: Mit nézzünk ma a tévében? – Vasárnap | asanisimasa
Visszajelzés: Mit nézzünk ma a tévében? – Vasárnap | asanisimasa
Visszajelzés: Mit nézzünk ma este a tévében? – Vasárnap | asanisimasa
Visszajelzés: Mit nézzünk ma este a tévében? – Szerda | asanisimasa
Visszajelzés: Mit nézzünk ma este a tévében? – Csütörtök | asanisimasa
Visszajelzés: Mit nézzünk ma este a tévében? – Szerda | asanisimasa
Visszajelzés: Mit nézzünk ma este a tévében? – Péntek | asanisimasa