Rothadó barnás-zöld, majd szivárvány.
Van Diemen-föld (Van Diemen’s Land), 2009 – Az ausztrál Jonathan auf der Heide 
(micsoda szép ausztrál név!) komoly előtanulmányok után, egyfajta ausztrál honfoglalás-mítoszt mesél el e filmben, persze, fehér szemszögből. Lecke: Ausztráliát, illetve annak egy piciny részét (Van Diemen-föld=Tasmánia) kezdetben börtönként használta a brit birodalom, a későbbi kontinens-országot pedig tulajdonképpen szökött fegyencek alapították. (Gondolom, ezért az elméletért ott lent ugyanúgy füles jár, mint a downunder-ért.) A német nevű rendező ekképpen (dicséretes önkritikával) egy fegyenc-trupp szökését meséli el, egy tasmániai (Van Diemen-földi) börtöntáborból a tasmán vadonban valahova, amit a szökevények szabadságnak sejtenek. (Spoiler!) Jim Jarmusch Down by Law-ját idéző képeken gázol a csapat a gyorsan lezavart szabadulási jelenet után az állandó esőtől rothadó, lucsogó őserdőben, étel híján. A szökevények aztán gyorsan el is tévednek, és túlélési reményeik rohamosan csökkennek, hamarosan a legvégső lehetőséget is kimerítik, egymás ellen fordulnak, a másikban nem vetélytársat, hanem ennivaló húst látva. A film az egyetlen túlélő visszaemlékezései alapján készült, akit minden elképzelhetetlen és embertelen tortúra ellenére ugyanabban a táborban akasztanak fel végül, ahonnan az elején megszökött. Hajrá Ausztrália, hajrá ausztrálok. A film maga tehát tulajdonképpen egy exodus története, csak éppen sehonnan sehová, pontosabban, a pokolból a pokolba. Minimalista eszközök, pontos, és szuggesztív színészi alakítások, Mel Gibson Passióját idéző eredeti, korabeli (gael és természetesen táj-angol) nyelvhasználat jellemzik a filmet. Maga az egész tortúra, amit a szökevények, egyre fogyó létszámban megjárnak, szintén valamiféle fordított keresztútnak tűnik. (A szintén ausztrál!) Gibson filmjével ellentétben, a szenvedés és a brutalitás (emberevés!, gyilkosságok!) nincsenek pornografikus részletességgel megmutatva, auf der Heide kifejezetten szemérmes, érdekes (?) módon, a filmje ebből a szempontból mégsem hatástalan. Az utolsó jelenetekig kifejezetten érdekes a film, noha alig történik benne valami a küszködésen és a sorozatos gyilkosságokon kívül, csak a végén merül fel bennem egy kérdés, olvasva inzerten az egyetlen túlélő sorsát: akkor meg mi végre kellett nekem ezt az egészet végignéznem? Meg olyanok, hogy: Mivé válik a rabságban élő ember a szabad élet reményében? Meddig tart az ember, a hit és az értelem? Hát, nincs sok remény e film szerint. Asanisimasa szerint: 6/10
Vergődés (Choi voi/Adrift), 2009 – A vietnami Chuyen Bui Thac filmje, hogy is 
mondjam csak, nagyon édes. Egy friss házas taxisofőr éjszaka aludni szeretne, amit az ifjú és gyönyörű feleség buddhista nyugalommal vesz tudomásul, csak aztán úgy dönt van élet a házasságon kívül is. A taxisofőr azonban nem ússza meg a szexet, egy kakasfuttató apa elől menekülő fürdésmániás tinédzserlány személyében. Életképszerű történetmozaikokból, tűndési és naiv eleganciával összeállított elbűvölő film, röpke lábfétisizmussal, a kortárs vietnami lakberendezés különböző kollekcióival és remek vietnami rockzenével fűszerezve. Könnyed, törékeny, bájos és mégis rejtelmes film, imádtam: 8/10
Hátralévő életed első napja (Le premier jour du reste de ta vie/The First Day of the Rest of Your Life), 2008 – Igazi családmozi a francia Rémi Bezancon filmje, a 
“családom és más állatfajták” típusú csoportképekből. Az efféle filmek egy dolgon állnak vagy buknak: az alkotók képesek-e kellő öniróniával és humorral, valamint kellő memóriával visszatekinteni saját családjuk eseményeire. Ha igen, működik, ha nem, művi, erőltetett és hazug lesz, tehát nem működik. Bezancon egy naplóra alapoz, tehát a memória adott, humora is van, öniróniája is, így ez a film is működik. Főszerepben egy család áll, papa, mama, gyerekek, csupa szív, szeretet, de valami bibi mindig van – ezért kell filmet csinálni. Persze, valaki meg is fog halni, hiszen ez az élet rendje, valaki pedig születni, hiszen ez is. Sírunk, de inkább vigadunk. Kifejezetten szórakoztató, habkönnyű, de mégis értelmes, tanulságos és okos mozi, a közönség is sokat nevetett és nagyon meg is tapsolta. Az asanisimasa hasonlóképpen: 8/10
wim
efes
perry55
szaszo
asanisimasa 
Ezt az ausztrál filmet kinéztem magamnak, olyan propositionösnek tűnt, de most már nem vagyok biztos benne, hogy meg akarom-e nézni. (Tessék, ha olvasás helyett megnéztem volna, a kérdés el lenne döntve 🙂
@thorvald.: A zenéje olyan.:) inkább otthon nézd meg :), én azt javaslom.
(Van Diemen)”…kifejezetten szemérmes” – akkor mitől hánytak (állítólag)a bemutatón? Nekem a trailer alapján anno éppen ellenkező benyomásom volt a filmről, nyilván összeszedték a durvább részeket. Nagyon pályáztam rá, de frissiben sehonnan sem tudtam leszedni. A beszámolód alapján úgy tűnik, nem vesztettem sokat. A francia film viszont jónak ígérkezik.
@wim: Semmit nem mutatnak direktben, egy torokátvágáson, és néhány lendülő baltacsapáson kívül. De a találatot sohasem. az emberevéses részek pedig szimpla csámcsogások, egy kezet tesznek be egy zsákba, ennyi utal rá mindössze vizuálisan, hogy embert esznek. Minden más a néző agyában történik…:) Én azért betoltam egy tonhalas pizzát, rögtön utána, mert éhes voltam.
@efes: A ‘szemérmes’ jelzőt amúgy a Passióval összevetésben értettem, nyilván nem fogalmaztam pontosan, de fáradt vagyok.:)
@efes: Moziban sajnos nem is tudnám… amúgy nekikezdtem egyszer, de a nyammogó fickó elriasztott. Ezt leszámítva kifejezetten ígéretesnek tűnt. De tényleg.
semmi hányingert keltő nincs az ausztrál filmben. inkább végtelenül szomorú. nekem amúgy pont fordítva működött, egész a végéig volt olyan érzésem, hogy hülyére vesznek és csak az utolsó jelenetek alapján nyert értelmet a film. ez csak az én olvasatom, de végig azon tűnődtem, hogy még ha elképzelhető is, hogy egy bazi nagy dzsungelben nem találnak levadászni való emlősöket vagy madarakat, sőt, a számos folyó egyikében sincsenek halak, még akkor is lehetne csigákat és rovarokat enni, szóval azért az egymás felzabálása kicsit túlzásnak tűnt. de lehet, hogy csak túl sok bear-sorozatot néztem…. az viszont feltűnt, hogy soha nem hallatszott madárcsicsergés vagy állatmotozás az erdőben, gondoltam, ez nem lehet véletlen. aztán az utolsó jelenetben hirtelen kiderült az ég és elkezdtek csiccsegni a madarak is, és ekkor éreztem azt, hogy ez talán rendezői koncepció lehetett, hogy érzékelteti, hogy lett volna más lehetőségük és a kannibalizmus szimpla primitívség, az izoláció és az elállatiasodás eredménye, nem annyira az éhségé. de tényleg csak az én olvasatom szerint. nagyon szépen fényképezett film amúgy.
@bog.art: Nem, szerintem is így van, jól látod. A madarak csak a legvégén szólalnak meg, addig csak növények (persze, azokat is el lehetett volna nyammogni). A végével nem vagyok csak kibékülve…
@efes: mi volt a bajod a végével? nekem akkor világosodott meg a mondanivaló….
@bog.art: Igen, ha akkor elvágta volna, amikor megszólalnak a madarak… De így, hogy utána inzertekben elmagyarázza (ezt más filmekben is nagyon utálom), hogyan volt tovább, már túlzottan “kinyitott a blende”, és amiről a film addig szólt, az hirtelen soványka, valamiféle sajátosan perverz “gasztroenterológiai” show lett csupán. Szökés, menekülés, zaba és ennyi. Nekem így jobban tetszett volna talán.
Le premier jour…tényleg bejött! Ráadásul ballagás estéjére időzítve kimondottan jó választás volt – még a szívem is összefacsarodott kicsit. (A 8/10 reális).
@wim: Szolgálunk és védünk! 🙂
Visszajelzés: A mi jövőnk (Nos futurs, 2015) | asanisimasa