Utolsó nap az iskolában. Ilyenkor már csak a legparasztabb tanár írat dogát, általában papírgalacsinokkal dobáljuk egymást, a fiúk az előttük ülő lányok haját huzigálják, a lányok pedig inkább kibámulnak az ablakon. Langymeleg napfény kukucskál velük szembe. Nehéz már odafigyelni bármire, pedig érdemes, hiszen a tananyag az utolsó napra is ír elő magvasságokat. A színek: penészzöld, börtönszürke, lepedőfehér, turkálótarka.

A bőrön is áthatol (Kan door huid heen/Can Go Through Skin), 2008 – A holland Esther Rots filmje egy megerőszakolt nő sajátos öngyógyító terápiájának szocio-horrorisztikus feldolgozása. Egy vadul vágott egotrip a film, egy kitűnő női alakítással (Rifka Lodeizen) a középpontban, szinte követhetetlenül keveredik a múlt valósága a jelen mocskával, és a jövő ígéretével, valamint a bosszú hiábavaló vágyával. De felfogható egyfajta lakásfelújítási oktatófilmnek is. Asanisimasa szerint: 6/10

R, 2010 – A nemrég bemutatott, kitűnő francia Próféta ikerpárja ez a film, a dán Tobias Lindholm és Michael Noer alkotása, mely hasonlóan egy börtönkarrier dokumentumszerűen hiteles története, csak éppen a végkifejlet más. Itt alapvetően negatív. Ez a film is felfogható akár kézikönyvként, mondjuk: Hogyan éljük túl börtönbüntetésünket? címmel, hiszen aprólékos, és ami a lényeg valósághű részletességgel ismerjük meg a dán börtönök csicskáztatásait, szigorú hierarchiáját, üzleti lehetőségeit, hasonlókat, melyek nagy vonalaiban, gondolom, (de nem akarom igazán tudni), mindenhol a világon ugyanazok. Etnikumok, kulturális és vallási sajátosságok, komfortfokozatok különbözhetnek, de a dolgok mindenütt így mennek. Nekem bejött: 9/10.

Érzelmi pótlék (Surrogate), 2008 – Izraeli minifilm, Tali Shalom Ezer vizsgafilmje, egyfajta furcsa szexterápiáról. Könnyed, kacskaringós, nőies szerkezet, intim és ízléses megközelítés, helyes szereplők, ám ez kis filmecske mindennek ellenére csak tévéfilm. Remény viszont még él: 6/10

Méhviasz (Beeswax), 2009 – Az általam ismeretlen, de menő amerikai független filmesnek kikiáltott Andrew Bujalski filmje a fesztivál talán legunalmasabb, leghétköznapibb filmje lett, így a végére. Olyan banális, mint lemenni a boltba egy pohár tejfölért. A szemlátomást civil szereplők civil hitelük helyett idétlenül és természetellenesen mozognak a semmilyen szituációban, amibe a rendező kényszeríti őket. Mintha egy igyekvő és akarnok gimnáziumi videoklub-vezető félévi dolgozatát látnánk, én mindenesetre alig bírtam végignézni: 2/10.