Brian De Palma a Coppola, Scorsese, Lucas és Spielberg nevével fémjelzett, “hollywoodi fenegyerekek”-nek titulált “filmes maffia” thriller- és krimispecialistája, a gengszterfilm és a film noir stílus szakértője, valamint Alfred Hitchcock leghűbb szellemi örököse. Mint ilyen, jobbára aprólékos műgonddal és nagy pontossággal kivitelezett műfaji filmeket készít, ám az ilyeneket ritkán díjazzák fesztiválokon és a közönség is visszafogottabban tolong a mozipénztáraknál; ezek a filmek a “nagy művészethez” képest stílus- és ujjgyakorlatok, amelyeknek csínját-bínját minden filmesnek tudnia, ismernie kell(ene). Ettől függetlenül nem érdektelen alkotások ezek. Éles szemét és pontos érzékeit mi sem jellemzi jobban, mint hogy ő fedezte fel a századvég emblematikus színészóriását Robert De Nirot (1968 – Üdvözletek), de azért elkészített olyan kultuszdarabokat is, mint a Carrie (az első Stephen King-adaptáció!) vagy a Sebhelyesarcú (az 1932-es gengszterklasszikus remake-je, Al Pacinóval). Az utóbbi időkben kissé beleszürkült a mezőnybe, de a nevével fémjelzett filmek (Mission Impossible I., Femme Fatale) mindig a műfaj minőségi, felső polcára vannak pakolva a videotékákban.

Legújabb művével azonban sikerült újra észrevétetnie magát a szakma és a vájtszemű közönség számára is, a Fekete Dália című filmjét több fesztiválon fődíjra, míg a film operatőrét, a magyar származású Zsigmond Vilmost Oscar-díjra jelölték. A film egy 1946-ban elkövetett bűnügy fiktív felgombolyítása, két, címeres rendőrré előlépett bokszoló által. Sok minden történik a filmben, brutális csonkolásos gyilkosság, bankrablás, leszámolás, korrupció, rivalizálás, szerelem, féltékenység és bosszú. A rettentően szövevényes eset elmesélésére Brian De Palma kézenfekvő, korban is stimmelő, ráadásul, a szívének is kedves stílust választott: a film noirt. (Tudjuk, hangsúlyos árnyékok, sűrű cigarettafüst, felhajtott ballonkabátgallérok, szembehúzott kalapok pereméről patakzik az eső, még ha a mindig napos Kaliforniában játszódik is a film, nincs egy makulátlan jellemű szereplő, még Humphrey Bogart és Lauren Bacall sem volt az.) Tipikusan film noir-os az egyes szám első személyű elbeszélőmód, ahogyan az egyik főszereplő (Bucky Bleichert) elmeséli az ügyet, szépen időrendben, lineárisan. Épp úgy feslik fel a sztori a néző előtt, mint ahogy a bunyós detektív előtt a “fiktív valóságban”, a maga első pillantásra logikátlan fatalizmusával, de aztán később minden szépen el lesz magyarázva. Titkok nincsenek, a korsó is addig jár a kútra, amíg el nem törik. Nincs semmi moralizálás, filozofikus általánosítás és egyéb intellektuális bűbáj: ez a film azért készült, hogy elmeséljen egy nem mindennapi bűnesetet, inkább a szórakoztatásunkra, mint okulásunkra. Ebben De Palma életművének újabb darabját követte el, egy virtuóz módon összerakott, mesteri zsánerfilmet, csak éppen ez alkalommal a film noir modorában.

Ahogy ezt teszi, az már érdekesebb az érdeklődőbb közönség számára is, itt van okunk büszkélkedni: Zsigmond Vilmos operatőri teljesítményét nem véletlenül jelölték Oscar-díjra. Zsigmond nem az eredeti fekete-fehér fényképezést, nem a modernebb, új keletű sárgásbarnára színezett film noir-os látványvilágot választotta, hanem kitalált egy újat: világos pasztellszíneket használ. Mintha túl lenne világítva, kicsit “be lenne égetve” a kép, de a kontúrok, az árnyékok mégis lágyak maradnak, így jobban a szemünkbe csap a többször is kifröccsenő vér égő vöröse. Fontos és művészi effektus, tekintve hogy véres történetet nézünk, hallgatunk. Ezenkívül aprólékos műgonddal részletezett negyvenes évekbeli szobabelsők, ruhák, a film noir-ra jellemző, félig lehúzott redőnyön át az állandóan gomolygó cigarettafüstöt átszelő fénysugarak… Precíz mestermunka.

A két hölgy főszereplő, a még sovány Marylin Monroe-ra hajazó Scarlett Johansson és az ezúttal nem bokszoló, hanem bokszolóba bonyolódó Hilary Swank hitelesen hozzák a majd’ hetven éves stílusú figurákat, úgy tartják a cigarettát, ahogy Lauren Bacall is tartotta, Aaron Eckhart (Lee) pedig kifejezetten az a fád, kissé kiégett és cinikus figura, akit Philip Marlowe-nak is el tudunk képzelni, sajnos az elbeszélő/főszereplő Josh Hartnett nem tud hozzájuk passzolni. Kezéből szinte kiesik a cigaretta, hajviselete, mosolya, gesztusai Tom Cruise-osak, ebben a műfajban viszont Humphrey Bogartot kellett volna utánoznia… Nem érti, mit keres ebben a filmben, de elrontani azért nem tudja. Asanisimasa: 8/10