Turné (Tournée, 2010)

Mi másról szólhat egy színész első rendezése, mint arról, hogy milyen a színfalak mögötti élet? Mi van a csillogás mögött? „Mitől megy a villamos?” Mathieu Amalric komoly színészi pályát futott be (ő volt például a lebénult Bauby a Szkafander és pillangóban) mielőtt rendezésre adta volna fejét. Arányérzékét és tehetségét jelzi, hogy bemutatkozását Cannes-ban egyből rendezői díjjal jutalmazták.
 
A főhős
A Turné című film főhősét persze maga Amalric játssza, hiszen egy színész alapvetően mindig színész marad, még ha rendez is, viszont rendezőként tudja azt is, hogy filmjének főszerepe olyan ziccer, hogy azt színészként nem adhatja ki a kezéből. Viszont ha a színésznek az adott film az első rendezése, akkor azt még nem tudhatja, milyen veszedelmesen kemény meló önmagát rendezni úgy, hogy a film is megálljon a lábán. Persze, sokaknak sikerült már, nem Amalric az első ilyen, jó hír, hogy ő sem vallott szégyent. A film középpontjában „a” kisember áll, jelen esetben egy turnémenedzser, aki Amerikából importált sztriptíz-kabaréval járja Franciaország lokáljait. Kisstílű, pitiáner trükköktől meg nem riadó, de alapvetően tisztességes fazon, amúgy egy lúzer, egy slemil, egy szerencsétlen figura. Woody Allen túl intellektuális ehhez, ilyen karakterben Danny De Vito, Al Pacino, Dustin Hoffman vagy Joe Pesci tudna brillírozni, vagy mondjuk, amilyen Tom Waits maga – erre viszont Amalric is képes. Persze, tudjuk róla, hogy bravúros tehetségű színész, hiszen elképesztő volt a haldokló Bauby szerepében, tökéletesen valósághű, politoxikomán junkie volt a Karácsonyi történetben, de sokoldalú tehetségét jelzi az is, hogy őt választották James Bond ellenfelének is, a Quantum csendjében. Joachim, a turnémenedzser is összetett, markáns figura alakításában, vibráló idegessége folyamatosan kontroll alatt van tartva, ahogyan rátestált gyermekeivel bénázik (ez a legjobb szó), az egyszerre szívszorító és mulatságos. Amalricnak megvan az a képessége, hogy minden esetlensége ellenére rokonszenvet ébresszen a nézőben maga iránt: talán ez teszi igazán alkalmassá e szerep (illetve, a kisember toposzának) eljátszására.
A rendező
A francia kikötővárosokat járó sztriptíz-revü története, ahogyan az a fontos és hiteles részletekben megjelenik, mindenképpen valós, esetleg önéletrajzi emlékeken kell nyugodjon, hiszen ezeket, mintegy hasra ütve, nem lehet kitalálni. Az író Amalric ez esetben pontos alapanyagot adott a rendező Amalric kezébe, amit a színész Amalric így hitelesen el is tudott játszani. Egy igazi turnémenetrend zaklatott ritmusát megidéző tempóban zajlik a film 111 perce, melynek jeleneteit a gondosan megválogatott, igen dögös zenei illusztrációk, valamint a minden bizonnyal valódi sztriptíztáncosok (öt, rubensi domborulataikat egy valódi exhibicionista sztriptíztáncos magabiztosságával, húszcentis tűsarkokon billegtető hölgy és egy férfi 🙂 által előadott vicces show-elemek lódítják tovább. Amalric elbeszélőmódja alapvetően anekdotikus, a nüánsznyi életképek, történetecskék azonban nem határolódnak el egymástól élesen, hanem egy valódi turné monotóniájában simulnak egybe.
Szumma szummárum
A Turné semmiképpen nem sorolható be semmilyen műfajba, stílusba vagy hangnembe. Helyenként komédia, néhol tragikomédia, máskor kisrealista derű, vagy éppen mélabús melodráma. Egyszer frivol és harsány revüfilm, máskor kapkodó kézikamerás, életszagú doksi. Vagy ha akarom, markáns kontúrokkal, erős színekkel megrajzolt transzparens a telt női idomok védelmében, illetve a divatcézárok által sulykolt vállfa-alkatú, anorexiás-bulimiás csontkollekciók ellenében. Tele van a film olyan ellesett pillanatokkal, amilyeneket egész egyszerűen lehetetlen megrendezni. A kulisszák mögötti világ, amit a színpad csillogásától elkáprázott néző szinte sosem lát, mindig tele van szenvedéssel, fájó lábakkal. Itt látszik, hogy a feszesen kihúzott derék és a magasra kitolt keblek legtöbbször csak a gondosan kimunkált színpadi rutin szemfényvesztései, az izgató harisnyán pedig szalad a szem. A sokévnyi éjszakázás nyomai elébb-utóbb lesminkelhetetlenek. Tanulságos látni viszont a párducmintás miniruhában, húszcentis tűsarkakon, arasznyi műszempillás szemekben megjelenő valódi, őszinte érdeklődést, a komoly élettapasztalatokat és valami mély szomorúságot. Ez az, amivel soha nem találkozni a Fókuszban. Jó film tehát a Turné, kicsit olyan, mint amikor szegény Roy Scheider belenéz abba a bizonyos tükörbe, és azt mondja: It’s Showtime! Annyira ugyan nem tragikus, mint a Mindhalálig zene, de legalább annyira megérinti azt, aki kíváncsi, vajon mi zajlik a kulisszák mögött. Asanisimasa: 7/10
Kategória: Film
Címke:
Közvetlen link a könyvjelzőhöz.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.