Szerelmes lettem (Io sono l’amore, 2009)

Az olasz Luca Guadagnino kissé túlzottan művészieskedő „thriller-drámájában” egy gazdag milánói családot von be a néző figyelem-körébe több-kevesebb sikerrel, hogy a családtagok sorsán keresztül demonstrálja a klasszikus olasz nagypolgárság széthullását. 

Tilda Swinton
Tilda Swinton komoly, nagy színésznő. Ezt ma már igen sokan tudják a világon, tekintve, hogy a skót származású, vörös hajú színésznő az utóbbi időkben olyan nagyobb nyilvánosságot kapó popcorn-mozikban is feltűnt, mint a Égető bizonyíték, a Constantine, a Démonvadász vagy a Narnia krónikái. Pedig nevét pályája java részében elsősorban csak a művészfilmek vájtszemű nézői ismerhették, hiszen – miután már 17 éves korában játszott a Royal Shakespeare Company előadásaiban – a legendás angol művészfilmes, Derek Jarman filmjeinek volt ő ikonikus alakja. Az öntörvényű rendezővel kilenc évig éltek intenzív, ám kizárólag szakmai természetű „szerelmi életet”. Swinton Jarman halála után sem került ki még a fesztiválok és art-mozik látogatói által tisztelt alternatív sztár-státuszból. A híres-hírhedt Orlando című filmben egy hétszáz évig élő, többször is nemet váltó angol nemest formált meg, a film azonban csak egy szűk körben vált kultikussá, a széleskörű világhír még váratott magára. Swinton azonban nem adta fel. Érdekes arcával, szinte földöntúlian légies lényével a legkülönbözőbb karaktereket tudta megformálni, aminek eredményeképpen, az egyre szélesedő közismertség mellett a 2007-ben, a kissé közepes Michael Clayton című krimi egyik mellékszerepéért megkapta az Oscar-díjat is. Azonban Swinton nem szállt el, hű maradt a film művészi indíttatású vonulataihoz is, hiszen ezután fontos szereplője lett Tarr Bélának és Jim Jarmuschnak is. A szemmel láthatóan szintén művészi attitűddel rendelkező olasz Luca Guadagnino kifejezetten rá írta a Szerelmes lettem című filmjének főszerepét, mely projektbe Swinton producerként is beszállt, valamint komoly olasz- és orosz nyelvtanulmányokat is folytatott. Talán hiába…
Félhomályban
A Szerelmes lettem egy alapvetően sötét, komor hangulatú film, tobzódik fél- és teljes árnyékokban. A film bevezető képeiben még az ötvenes-hatvanas évek olasz filmjeit, Viscontit, Fellinit idéző montázst láthatunk, mely az olasz kultúra hajdanvolt tündöklését juttatja a néző eszébe. Azonban a következő jelenet alatt már éjszaka van, ráadásul tél, hull a hó. Nem az a tipikus olasz verőfény. A gazdag milánói nagypolgári család villáját, annak óriási belső tereit valami baljós félhomály uralja. A család fejének ünneplésére gyűlik a vendégsereg, ám a hangulat inkább ideges, feszült, mint amúgy olaszosan laza és kötetlen. Majdnem olyan érzésünk van, mint Vinterberg Születésnapjánál, azonban a történet itt másfelé fordul. Guadagnino ezzel a sötét hangulatú felvezetéssel talán azt érzékelteti, hogy a filmjének célkeresztjébe helyezett olasz nagypolgárság mintegy a végnapjait éli. A fényűző villából mára eltűnt a fény, inkább már csak egy óriási kripta. A család textilgyárai bajban vannak, elébb-utóbb eladásra kerülnek. A család feje is eddig minden unokájától festményt kapott ajándékba, a legkisebb azonban már csak egy fotóval akarja meglepni. Swinton a családfő fiának feleségét alakítja, aki orosz származású, tehát idegen. Ő az, akivel a címbéli esemény megtörténik, ő lesz szerelmes fia rangon aluli, szakácsként dolgozó barátjába, s így ő is lesz az, aki ezzel megadja a kegyelemdöfést a hajdan szebb napokat megélt családi egységnek.
Művészien becsomagolt zagyvalék
Tilda Swinton és Luca Guadagnino minden erőfeszítése ellenére a film mégsem áll össze semmilyen koherens egésszé. Swinton, bár szemlátomást tanult olaszul, a szövegeit is így tanulta meg, az utószinkron azonban zavaróan pontatlan, még úgy is, ha egy szót sem értünk olaszul. Soha nem vettem még észre, hogy milyen nagydarab nő. Csontos, s bár sovány, mégis vaskos. Ettől persze még lehetne drámai hősnő is, csak éppen azt hiszem el nehezen, hogy a nála legalább 25 évvel fiatalabb olasz amorózó heves gerjedelemre ébredjen irányában. Holott, éppen ez lenne a film gyújtópontja. Guadagnino biztosan sokat gondolkodott a filmen, és operatőrével, Yorick Le Saux-val tényleg igencsak egyedi, markáns vizualitást találtak ki, mely olykor Visconti, sőt Hitchcock, vagy akár Polanski filmjeinek borongós hangulatát, máskor pedig akár Huszárik Szindbádjának be-bevillanó emlékfoszlányait idézi. Azt mondanám, hogy unikum ma egy ilyen művészi látványvilágú film a piacon, ha nem csúsznának be olykor bosszantó élességállítási hibák. De amúgy, a látvánnyal nincs probléma. (Vagy mégis, mert egyszerűen nem találtam olyan képeket, melyek igazán jellemzőek e filmre. Ezek nem igazán azok…) Éppen ezért zavaró, hogy ebben a körítésben mennyire nem tud miről mesélni az író-rendező Guadagnino. A megesett feleség története soványka, ráadásul hiteltelen, a tragikus fordulat erőltetett, több, amúgy markáns karakterű mellékszereplő céltalanul tűnik fel, s el. A nagyívűnek szánt családtörténetet legfeljebb csak sejtjük. Erős jeleneteket, súlyos képeket látunk, melyek nem szólnak tulajdonképpen semmiről. Modoros művészi manírok, méltó és alkalmas belső tartalom nélkül. A Szerelmes lettem sajnos tipikusan olyan film, amely alapján sokan jogosan emlegetik pejoratív értelemben a ’művészfilm’ kifejezést.
Asanisimasa: 4/10
Kategória: Film
Címke:
Közvetlen link a könyvjelzőhöz.

Egy hozzászólás a(z) 0ejegyzéshez

  1. Visszajelzés: Vakító napfényben (A Bigger Splash, 2015) | asanisimasa

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.