A címből azt hiszem, nyilvánvaló e film témája, ami azonban mégis csak nagyjából áll rá. Gerardo Herrero filmje valós történetet dolgoz fel, azonban nem valamiféle drogkarrier stációit mutatja meg, mint például ahogy a Trainspottingban vagy a Rekviem egy álomért című filmben láthattuk, hanem egy édesanya szemszögéből járjuk végig egy ilyen útnak egy szakaszát, melybe saját fia kényszerült heroinistaként. A Heroina Pilar története, ami részben szól a fia életét alapvetően meghatározó drogról, de inkább a ‘hősnő’ jelentésében, a fiáért és a kábítószer-kereskedők ellen küzdő anyáról, aki a nyolcvanas évek végétől kezdve valóságos polgári engedetlenségi mozgalmat indított el a 
spanyolországi Galíciában. A mozgalom egy helyi pszichológus rendelőjéből nőtte ki magát önálló drogprevenciós civil szervezetté, irodával, aktivistákkal és rendszeres tüntetésekkel, valamint kíméletlen harcot folytatott a korrupt rendőrök, bírák, valamint az őket korrumpáló, dúsgazdag drogdílerek ellen. Pilar és társai harca az egész országra kiszélesedett, és a későbbiekben komoly eredményeket mutatott fel a kábítószer-ellenes küzdelemben.
A film, talán a sajátos szemszögéből nézve, elég sokáig kifejezetten idegesítő, naiv, a drogot és a drogosokat buta módon démonizáló, szentbeszédszerűen didaktikus, igazi latin melodrámának tűnik. Ám ahogy haladunk egyre beljebb Pilar történetében, ahogyan ő egyre jobban megismeri a kábítószerezés, mint életmód sajátos viszonyrendszereit, a drogos pszichéjét, saját fián keresztül, úgy válik a film egyre érdekesebbé, sőt hitelesebbé. Amikor Pilar civil szervezetének harca már face to face konfrontálódik a hatalommal, és a mögötte álló bűnözőkkel, amikor már a hősnő életére törnek a drogkereskedők, már vastagon benne vagyunk a történetben: Pilar küzdelmének hősiessége magával ragadja a nézőt. Adriana Ozores drámai alakítása megérinti a nézőt, és az általa vívott, az Ószövetség Dávidjához hasonló harc felemelő és torokszorító magasztossága lassan negligálja a kissé megmosolyogtatóan béna, ám így elég hiteltelen drogos és börtönbéli szcénákat. Asanisimasa: 6/10
wim
efes
perry55
szaszo
asanisimasa 
Bocs, ha egy kicsit hosszú és off, de ha a drogosokról van szó, nekem mindig Ph. K. Dick (aki ugye maga is gyakorló narkós volt) A Scanner Darkly regényéhez írt utószava jut eszembe:
“A kábítószerezés nem betegség, hanem döntés, ugyanolyan döntés, mint az, hogy valaki kilép egy robogó kocsi elé. Ezt sem betegségnek neveznénk, hanem a józan ítélőképesség hiányának. Aztán amikor egyre többen elkövetik, társadalmi hibává lesz, sőt életstílussá. Ennek a bizonyos életstílusnak az a mottója: „Ma légy boldog, mert holnap már haldokolsz”, csakhogy a haldoklás szinte azonnal megkezdődik, a boldogság pedig puszta emlék. Más szóval ez csupán a közönséges emberi létezés felgyorsítása. Semmiben nem különbözik a mások életétől, mindössze gyorsabb. Nem évek alatt játszódik le, hanem napok, hetek vagy hónapok alatt. „Fogd a pénzt, és hagyd a hitelt”, mondta Villon 1460-ban. Ami viszont hiba, ha a készpénz egy penny, a hitel viszont az egész élet.”
@Gukker: Persze. Ez a film azonban nem erről szól, ez csak az apropó. A film igazán a narkós fiú anyjáról szól, hogyan fogja fel – jóravaló, konszolidált, mondhatni, konzervatív spanyol családanyaként – a fia dolgait, a narkózást, efféléket, hogyan “tanulja” meg, kívülről egy narkós életét, viszonyrendszereit és hogyan kezd harcba. NEM a narkó ellen, elsősorban, hanem azok ellen, akik ebből üzletet csinálnak és megmérgezik a teljes társadalmat. Ez ennek a filmnek az egyedi és igen érdekes attitűdje, aminek filmbéli megmutatása azonban csak részben sikerült.