Mi sem árulja el jobban, hogy Takeshi Kitano ezt a filmet elsősorban nyugati forgalmazásra szánta, mint az, hogy 50 lap mélységig nem dobta ki a gugli hagyományos japán írásmódját a Brothernek. Pedig azokat a krikszkrakszokat annyira szeretem kitenni a címsorba… De maradjunk annyiban, hogy Brother, vagyis Fivér, testvér, báty, vagyis Anaki. Olyan a japán maffiánál, a yakuzánál, mint az olasznál a keresztapa, a Keresztapa. Egy részről utal a szervezet szigorúan családi(as) hierarchián alapuló felépítésére, más részről a film ugyanolyan képes tablója, enciklopédiája a yakuzának, mint a Keresztapa a hagyományos, szicíliai gyökerű, amerikai-olasz maffiának. Takeshi felvonultat mindent a filmben, amit a yakuzáról tudni illik. A hírhedt erőszakosságon felül láthatunk különböző, akkurátusan elővezetett, a végletekig kifinomult ceremóniákat, a beavatástól a temetésig, a hűség bizonyítékaként elkövetett rituális szeppukut, sok-sok vérrel, falra freccsenő agyvelővel és kiomló belekkel, melyet a klán tagjai rezzenéstelenül, de mély tisztelettel néznek végig, többször a hírhedt ön-ujjlevágást, mintegy áldozathozatalként, bűnbocsánatkérésként és engesztelésként, valamint a szertartásos vetkőzést, amikor a yakuza-tag felfedi a hátán lévő, pazar kivitelű tetoválását.

A film azonban, zseniális szerkesztési módjával, mintegy önbeteljesítő jóslat is. Takeshi azt meséli el, miért nem lesz ő sohasem rendező- és színészsztár Hollywoodban: hiába költözik Amerikában, soha nem fogja azt úgy, olyan készségszinten uralni, mint otthonát, Japánt, amelynek évezredes kultúrájának minden rezdülését, minden végletesen kifinomult szertartását jól ismeri, egészen a modern, túlfogyasztásra épülő szórakoztatóiparig. Amerikában pici részsikereket elérhet, azonban az ottani, igazán nagy halakkal szemben csak a tisztes és kötelességszerű hősi halál marad számára. Takeshi, amellett, hogy zseni, még humora is van: a végén a katonájává fogadott amerikai feka gengszter (Omar Epps, akit ma leginkább dr. Foremanként, House doktor kollégájaként ismer a világ), számára is váratlanul, egyedül marad a pénzzel, kezdjen vele, amit akar… (Persze, a zseniket ritkán érti meg saját kora, a Fivér alapvetően bukás volt annak idején, csak a későbbiekben ért fel az őt megillető státuszba…) Takeshi Kitano, mint Beat Takeshi, a színész is fityiszt mutat Hollywoodnak. Mára már ikonná vált kifejezéstelen maszkszerű arckifejezésével leginkább a szintén pléhpofa Buster Keatont juttatja eszünkbe, aki bár a némafilm egyik legnagyobb alakja volt, de semmiképpen nem volt az a tipikus hollywoodi sztár. Mindemellett Takeshi, ebben az Amerikába emigrált yakuza-filmben tökéletesen megfelel a klasszikus japán yakuzafilm szigorú szerkezetének is: az öreg yakuza halála, a fiatal utód felemelkedése, harcai és a végén a dicsőséges hősi halál. Ultrabrutális, de pazar film. Asanisimasa: 10/10