Földünk, a műanyag bolygó (Plastic Planet, 2009)

Lehet, hogy végül mégis a Tankcsapdás Lukács Lacinak lesz igaza, miszerint az élet a legjobb méreg? Hála ugyanis az ilyen Werner Boote-féle okostojásoknak, életünk egyre több alkotóeleméről tudjuk meg, hogy tulajdonképpen halálos méreg, de legalábbis minden csak nem egészséges. Ezúttal mindennapi jóbarátunkról, elmaradhatatlan társunkról és segítőnkről, a műanyagról derülnek ki nagyon csúnya dolgok…

Sötét középkor

Akkor volt jó az emberiségnek, amikor még minden egyszerű volt. Amikor száz emberből 99-nek éppen elég volt annyi tudás, hogy itt túrd a földet, ezt vesd belé, majd ennyi hónap múlva learathatod. Hetente egyszer pedig el lehetett menni az adott felekezet templomába, ahol a pap elmondta a mégis felmerülő kérdéseinkre a választ: négy Miatyánk és négy Üdvözlégymária, esetleg Om Mani Padme Hum, ahányszor belefér, esetleg Allah akbar, vagyis a 42 különféle variánsai. Nem volt gond. Amióta azonban ez a nyüves információs forradalom beindult, azóta csak fő a feje az emberfiának, kérdések úgy nőnek ki a földből, mint a gaz, az innen-onnan, egyre több helyről érkező válaszok pedig csak további kérdéseket szülnek. Az internet feltalálásával aztán végképp elszabadult a pokol. Az információ tényleg mindenki számára, szinte korlátlanul hozzáférhetővé vált, tökéletesen függetlenül annak igazságtartalmától. Persze, ez az igazság is fura egy fogalom: ahány ember, annyi igazság. Nem véletlenül tartja így a szólás. Félinformációkból, téves információkból, sőt, dezinformációkból és tévesen értelmezett valódi igazságokból aztán fél-, vagy éppen másként művelt emberek aztán igen gyorsan összekombinálják a saját maguk 42-es válaszát: összeesküvés-elméletekből épül fel ma a világ népszerű, közkézen forgó tudásának igen nagy része. Ha szabad úgy fogalmazni, ennek az új „vallásnak” főpapjai az oknyomozó újságírók, filmesek, akik csak most és csak Önöknek most aztán Isten igazából megmutatják, „mitől megy a villamos”. A mindig csak kérdező Erich Von Dänikentől a manipulatív válaszokkal nem spóroló Michael Moore-ig Frei Tamáson át vezet az út. E „klérus” végül is egyik legszimpatikusabb tagja lett a Földünk, a műanyag bolygó című filmjével az osztrák Werner Boote.

Az örökség

Boote nagyapja az egyik legnagyobb műanyagkonszern igazgatója volt, a nevéhez fűződik például (ha jól vettem ki szavaiból) a graboplast-fólia gyártásának elindítása. Nagyhatalmú és nagy tudású lehetett az öreg, azonban viszonylag korán, 61 éves korában már el kellett hagynia e gyönyörűséges kék bolygót, és benne a műanyagok okozta kényelmes jólétet. Talán e korai halál lehetett a közvetlen ok, hogy Boote, aki külsőre nem olyan arrogáns dagadék, mint Moore, és nem is olyan behízelgően nyegle, mint a mi Tamásunk, elengedett Bundesliga-frizurájával egész egyszerűen egy kiöregedett focistára emlékeztető, közvetlen(nek) és joviális(nak tűnő) fazon; szóval Boote e filmben kicsit megpiszkálta, mivel is foglalkozott nagyapja. Körbekérdezgetett egy csomó embert, műanyag-gyárost, ökológust, tenger- és sejtbiológust, táplálkozás-, csomagolás- és újrahasznosítás-szakértőt, még műanyagokat guberáló indiai koldusokat is, aztán kerekre nyílt szemmel kortyolt egyet a mérgező PET-palackba töltött ásványvizéből: ha mától senki nem használ a Földön több műanyagot, akkor is 500 évig még minimum nyögni fogja az emberiség annak áldatlan hatásait. Feltéve, ha leszünk még akkor egyáltalán…

Ne akard tudni, miből készül!

Tehát, e film cinikusan meghozott tanulsága egyfelől az lehet, hogy vissza a középkorba és ne akarjuk tudni mi, miből készül, mit tartalmaz, mert annak a vége legalább olyan beláthatatlan, mintha leülnénk egy csendes sarokba és intravénásan telenyomnánk magunk polietilén polimerekkel (vagy micsodákkal) és LEGO-figurákká válva várnánk a közeli halált. Természetesen, a film nem akar ördögöt űzni. Vicces képekben mutatja meg, mennyire elkerülhetetlenül civilizált életünk részévé vált a műanyag, mely születésünktől a halálunkig végigkísér számtalan formában. Picit mondjuk ránk ijeszt, de azért nem sarkall arra, hogy most akkor dobjunk ki mindent (főleg, hogy attól az nem szűnik meg létezni), pusztán csak rávilágít, hogy lehet ésszel is. Vagy legalább, próbáljunk meg mértékletesen használni a műanyagot, továbbá érdekes alternatívákat is mutat. Itt azonban, mint minden rendes propagandafilmben, adódik egy kis bibi – amennyit beszélünk a hagyományos műanyag ellen, éppen annyit beszélünk az alternatívaként állított bio-műanyag mellett. Logikailag értelmezve így a film elfogult, egyoldalú. Érzelmileg persze, jó, hogy igaza van, és megnézem, és laposra taposom, és szelektíven gyűjtöm és egyebek. Csak nehogy mostantól az egész emberiség természetes anyagokat akarjon használni, mert akkor aztán tényleg annyi az erdeinknek, vizeinknek és a föld összes kincsének, mert a sötét, tudatlan középkorba már semmiképpen nem tudunk visszamenni… Asanisimasa: 7/10

Kategória: Film
Címke:
Közvetlen link a könyvjelzőhöz.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.