Jeffrey Dahmer pontosan az volt, amit e film magyarítása jelent: Kannibál. Méghozzá az amerikai kriminalisztika sorozatgyilkosokban igen “gazdag” történetében az egyik legperverzebb, legembertelenebb és legérthetetlenebb reprezentánsa, aki “pályafutása” alatt, 1978-tól 1991-ig bizonyíthatóan tizenhét, vélhetően homoszexuális áldozattal végzett. Nincs kétség azonban afelől, hogy áldozatai ennél lényegesen nagyobb számra tehetők, erre azonban nincs bizonyíték. A szintén homoszexuális hajlamú, kiskamasz kora óta masszív alkoholista Dahmer bestiális módon darabolta fel legtöbb áldozatát, miután 
leitatta és altatóval elkábította őket, némelyikből evett is. “Tevékenységét” fényképekkel is dokumentálta, méghozzá megdöbbentő alapossággal.
Szerencsére, David Jacobson ebben a Dahmer életéről szóló filmben képes volt kellő önmérsékletet tanúsítani és nem ment bele a gyomorforgató részletekbe, hanem arra tett kísérletet, hogy megfejtse Dahmer személyiségét, egyben szörnyű tetteinek motivációit. Az eredmény felemás lett, hiszen a film nézőközönsége, amely túlnyomórészt a bulvárízű gusztustalanságokra lett volna kíváncsi, hoppon maradt, s helyette nézhette a Dahmert alakító ifjú Jeremy Rennert, ahogy kifejezéstelen arccal jön, megy, iszik, fojtogat, dolgozik a csokimikulás-csomagoló gépsoron, ami munkája volt… Cinikusan itt meg is állhatnánk akár, hiszen ha belegondolunk abba, hogy egy életerős, átlagnál jobb szellemi képességű fiatalember lélektelen robotként kényszerül dolgozni egy gyár futószalagja mellett, talán még el is képzelhetjük, hogy nem szereti az embereket, akik ettől a monoton rabszolgamunkától megmenekültek szerencséjük, vagy jó sorsuk által. Dahmer azonban ennél lényegesen bonyolultabb figura.
Jacobson a személyiségbontáshoz kézenfekvő flashbackes formát választotta, melyben Dahmer utolsó, lebukása szempontjából végzetes esetének megmutatása közben villannak azok a fontos, vagy fontosnak ítélt események, melyek valószínűleg személyiségének torzulását okozhatták. Megjelenik a szelíd erőszakossággal a még kamasz Dahmert akarata ellenére terelgető családi háttér, látunk-hallunk utalásokat szülei katasztrófájára, a korán elkezdett alkoholizmusra, nyilván ok-okozati összefüggésben, érezzük a fiú mérhetetlen magányát… Sajnos azonban a kép széteső, csak sejtéseket képes megfogalmazni: bár aki pontos képet tudna adni Dahmer valódi személyiségvonásairól, az maga is olyan mélyre kell, hogy süllyedjen, hogy az szintén emészthetetlen lenne egy átlagosan normális nézőnek. Bár Jacobson nem mutat explicit részleteket, azokat azért érzékelteti, ez azonban egy idő után érzéketlenné teszi a nézőt is. Nem kell látni, hogy tudjuk a szörnyűséget, de mivel közelebb nem kerülünk, a motivációi mélyére nem hatolunk Dahmer személyiségébe, a film elkezd érdektelenné válni. Renner vérfagyasztóan hűvös karaktere szintén inkább taszít, bár nyilván az sem lenne jó, ha túlzottan belevonna Dahmer bűvkörébe… A film azonban megmarad a kísérlet szintjén, igazi eredmények felmutatása nélkül, így csupán félsiker. De semmiképpen nem hatástalan félsiker. Asanisimasa: 6/10
wim
efes
perry55
szaszo
asanisimasa 
nem ő volt az, aki meglékelte a még élő áldozatok koponyáját, mert szex-zombikat akart belőlük “faragani”?
@bog.art: Könnyen lehet, a filmben viszont nincs ilyen. Bár egyszer fúrt koponyát black&deckerrel…
ő vót az. wiki:
By summer 1991, Dahmer was murdering approximately one person each week. He killed Matt Turner on June 30, Jeremiah Weinberger on July 5, Oliver Lacy on July 12, and finally Joseph Brandehoft on July 19. Dahmer got the idea that he could create “zombies” of his victims, and attempted to do so by drilling holes into their skulls and injecting hydrochloric acid or boiling water into the frontal lobe area of their brains with a large syringe.
a média sokkal inkább ezt emelte ki, annak idején, amikor valamelyik okoscsatornán ment egy széria a sorozatgyilkosokról (vagy egy sorozat a szériagyilkosokról, haha, ez dejó poén volt), akkor kifejezetten ezt emelték ki, ezért emlékszem én is a nevére.
amúgy teljesen elvetélt ötletnek tartom, hogy létező sorozatgyilkosok életét filmben feldolgozzák. vagy a horror irányába mennek el és kielégítik a borzongásra és gusztustalanságra vágyók igényeit (amint írtad, ezt itt sikeresen elkerülték a készítők) vagy megpróbálnak választ adni a miértre, hogy hogyan lesz valakiből sorozatgyilkos. márpedig szerintem erre nem lehet választ adni, a tudomány mai állása szerint nincs magyarázata, hogy valakiből miért illetve miért nem lesz sorozatgyilkos. nyilván van egy csomó tényező, ami elősegíti a “fejlődésüket” (agyi trauma, zaklatott gyerekkor, bántalmazó szülők, szexuális bántalmazás gyerekkorban, agyi elváltozás stb), de ez még mindig nem válasz arra, hogy a hasonló háttérrel rendelkező, neadjisten pszichopatákból mért nem lesz kivétel nélkül sorozatgyilkos. egyszer láttam egy jó kis dokumentumfilmet “i, psychopath” címmel, egy “funkcionális” pszichopatáról, akiről ugyan orvosilag-pszichiátriailag megállapították, hogy pszichopata személyiségjegyeket visel (illetve komplett szocio- és pszichopata), ennek ellenére sikeres üzletember volt harmónikus partnerkapcsolatban és esze ágában sem volt emberekből lakmározni. (viszont végtelenül egocentrikus volt) a kérdés inkább az lenne, hogy azok, akik hasonló háttérrel indultak, mint a sorozatgyilkosok, mitől NEM válnak sorozatgyilkosokká.
szóval én inkább a fikciókat részesítem előnyben, mert az életrajzi filmek után (akkor is, ha tökéletes a kivitelezés és a színészi munka) elégedetlenül állok fel a képernyő elől, mert tutira nem kaptam választ a kérdésre….
@bog.art: Ja, persze. Kicsit ugyanaz a problematika ez, mint a “megérteni a megérthetetlent”, megérteni istent, stb. Ha erre képesek vagyunk, képesekké válunk, akkor evidens, hogy mi is azok vagyunk, illetve azzá váltunk. Ha egy ilyen Dahmerhez hasonló elmét képesek vagyunk lekottázni, akkor a titok nyitja valószínűleg bennünk is ott van. (Persze, nyilván ott van mindenkiben, csak valahol nagyon mélyen lebetonozva a tudatalattiban. Dahmernél ez a fundamentum megrepedt.)