Annak idején Kenneth Branagh nagyigényű Shakespeare-mágusként jelent meg a filmvásznon, aztán szerelembe esett és romantikus vígjátékokban domborított, majd a legváratlanabb szuperprodukciókban tűnt fel, a legkülönfélébb szerepekben. Eközben olykor-olykor azért bebiggyesztett portfóliójába egy Shakespeare-adaptációt, illetve -parafrázist, hogy azért ne szakadjon el túlzottan gyökereitől. Újabban pedig tévésorozatok főszerepében láthatjuk a sokoldalú színész-rendezőt, valamint, mint ez alkalommal is, igazi, hollywoodi blockbusterek rendezői székében. A Thor, ugye, egy, mifelénk jobbára ismeretlen Marvel-képregény filmadaptációja, egyenesen Hollywoodból. Vajon mit kezd egy ilyen, inkább Öböl Miska & Co. kvalitásait kívánó, a misztikumba és legendák ködébe vesző karakterei, történetmorzsái ellenére azért mégiscsak igen bárgyú sztorijú mozival Branagh, aki azért az öreg William ennél lényegesen cizelláltabb meséinek elemzéséhez szokott.

A priori: kisujjból kirázza a dolgot. A posteriori: kisujjból kirázta a dolgot. Sőt. Az alapanyag műfajának sajátosságaiból fakadó hiányosságokat, mint az egyszerű, kétdimenziós cselekményt, a kidolgozatlan, durva kontúrokkal kihúzott karaktereket ha nem is Shakespeare királydrámáinak mélységeit idéző, de azért szépen ívelő, igazi szép mesévé tudta összegyúrni. Thor az ógermán mitológia egyik fő alakja, aki híres kalapácsával a mennydörgés és az időjárás isteneként névadója például az angol csütörtöknek (thursday), vagy sok skandináv családnévnek: Thorvald, Thorsten, stb. A film Walhalla-béli jelenetei, valamint az itt megmutatott konfliktusok nagyjából hűen követik a mítoszt, kiegészülve egy napjainkban játszódó földi szerelmi szállal. A nagyszámú forgatókönyvíró Branagh vezényletével nagyjából sikeresen gyúrta össze e film szkriptjét, kisebb döccenőkkel, de alapvetően lendületesen halad a végkifejlet felé. A látványtól picit féltem az előzőleg kiszivárogtatott fotók alapján, akkor igen gagyinak tűnt az istenek vértezete, de végül ezzel nem volt gond. A neves színészek (Sir Anthony Hopkins, mint Odin, Natalie Portman, mint Thor földi csábítója, Stellan Skarsgaard, mint annak apja) nyilván Branagh kedvéért álltak csatasorba, míg a címszerepet játszó Chris Hemsworth irigylésre méltó kockahasa, rajzolt szakállzata és bundeszligás sérója ellenére hamar bizonyítja, hogy nemcsak egy izmos szépfiú, hanem humora is van. Egy ilyen mesefilmben ennyi már szép teljesítmény egy istentől. Érdekes a “happy end” is – szóval nem gáz a Thor, szerintem sem az (bár Loki azért nem lett elég geci…). Nem mondom, hogy szétszaggatom magam a díszdobozos, extrákkal és kimaradt jelenetekkel felspécizett exkluzív kiadásért, de egyszer azért meg lehet nézni, ha éppen mesét akarunk egy esős délutánon. Branagh pedig tudja ezt is, bankszámláját is rendbe hozta e filmmel, így mehet vissza Shakespeare-t rendezni. Lécci. Asanisimasa: 6/10