Azért abban van valami húzás, amikor egy feltörekvő rockzenekarról szóló filmben a banda vezetője azt mondja Bonónak, igen, annak a Bonónak, hogy: Ó, bocsi, nem nem akarunk a U2 előtt fellépni a dublini stadionban, mi is éppen turnén vagyunk és nekünk fontosabb a mi 500 fős közönségünk, mint a ti 50 ezres rajongótáborotok előtt esetleges siker! Így volt, vagy nem így volt, azt igazán nem tudni, ebben a Killing Bono című filmben viszont így volt és ez a lényeg. A film amúgy a valóság bizonyos pillanatainak, hogy is mondjam csak, költői kiszínezésétől eltekintve, annak nagyjából hő reprodukciója, ugyanis Neil McCormick, aki a fenti őrültséget elkövette, valóban élt, sőt még él is – az ő életrajza alapján készült a film. McCormick, Ivan nevű testvérével annak idején ugyanabba a suliba jártak, ahová a későbbi világhírű U2 tagjai, s így haverok voltak, hovatovább, Ivant még hívták is Bonóék (akit akkor még Paul Hewsonnak hívtak), azonban Neil nem adta át neki üzenetüket. Hogy miért is történt ez és miért utasította vissza néhány év múlva megint a U2 felkérését ez a fickó, gyakorlatilag erről szól a film.

Neil McCormick könyvéből Nick Hamm rendezett igen szerethető filmet, mely bár nem fog új barázdát szántani senki elméjében, trendeket, stílusokat sem teremt, azonban mint történet, mindenképpen kedves és tanulságos. A lúzerség meséje. A McCormick-testvérek ugyanakkor alapították zenekarukat abban az iskolában, amikor a U2 elődjét, a Hype-ot, hogy mégsem ők értek el világhírt, abban tényleg csak a szerencse játszott szerepet. McCormackék semmivel sem voltak tehetségtelenebb zenészek, mint Bonóék, hiszen a legenda szerint ma a világ egyik legbefolyásosabb személyiségének tartott világsztár annak idején úgy került csak be a Hype-ba, hogy azt hazudta, hogy tud gitározni. Ettől kezdve az ambiciózus, ám rettenetesen büszke és önfejű Neil egész zenészi pályáján csak futott a nagy pályatárs árnyékában, rosszabbnál rosszabb döntéseket hozott, melyek során a szerencsétlenségek csak fokozódtak körülötte és a bandája körül. A siker utáni hajsza egyre lehetetlenebb szituációkba sodorja, maffiózóktól kér pénzt, aztán még kér, persze, megadni nem tudja, előnytelen szerződéseket köt, lefekszik kiadója feleségével, ráadásul öccsét kétszer is megfosztja attól, hogy a U2-val világhírű legyen. Ahogyan az évek során dolgai egyre jobban a fejére szakadnak, minden dühe, irigysége és féltékenysége Bonóra irányul, így amikor a már nagy világsztár újra Dublinban jár, Neil elhatározza, hogy megöli.

A film mégsem valami krimi vagy thriller, hanem alapvetően életrajz, growing up-story és zenés (anti)karrierfilm, egyben. A főbb karakterek híven idézik azokat a fura hajzatú new waves arcokat, amelyek a korai U2-t és hasonlókat jellemezték, ezek vagy bejönnek, vagy nem. Ivan (Robert Sheehan) kifejezetten nyálas fazon, lányok és melegek kedvence, Neil (Ben Barnes) viszont jobb, mint Bono (vagyis Martin McCann). de a mellékfigurák nagyon ott vannak. Elsősorban Pete Postletwaithe, aki tar koponyával, két sugárkezelés között játszotta el a meleg háziúr szerepét – ez volt utolsó filmszerep életében. Nagyon kemény figura Danny Machin, a maffiózó (Stanley Townsend), valamint samesze, Plugger, imádnivalóan paraszt akcentusával (Diarmuid Noyes). Ha el tudjuk viselni a U2-féle kitárt karú, pózolós, messianisztikus rockzenét, akkor szeretni fogjuk e filmet is, melyben a lúzerek kivételesen lúzerek maradnak, de ez éppen így lesz jó. Asanisimasa: 7/10