Poroló 36. – Szalmakutyák (Straw Dogs, 1971)

(Poroló – e cikksorozatban film-klasszikusok kerülnek sorra, mintegy “leporolva” őket; kíváncsian nézegetve, vajon mennyire “működnek” mai szemmel nézve.)

Mutatja a magyar (idősebb) nagyközönség előtt elsősorban az alapvetően vicces Konvoj című kamionos-western rendezőjeként ismert, indián származású Sam Peckinpah Szalmakutyák című erőszakfilmjének nívóját, hogy az idén készült belőle (egy valószínűleg gyenge) remake. Nyilván van benne valami. Hogy ezt a ‘valamit’ ma megtaláljuk-e benne, az már nem olyan egyszerű ügy. Annak idején feltűnést keltett a film, nyílt erőszak-ábrázolásával, a felvetett erkölcsi, etikai dilemma sajátos megoldásával, azonban ma már annyi szemét szarság ömlik ránk, minden forrásból, hogy Dustin Hoffman sarkára állása mai szemmel már talán fel se tűnne, ha ma mutatnák be.

Ma a mozikban mi sem természetesebb, hogy ha megtámadnak, akkor védekezel, ha megdobnak száraz kenyérrel, visszadobod fél téglával, de az se baj, ha egésszel. Zsigeri ösztönökre játszik minden bűnben, erőszakban és személyes aura bármilyen célú megsértésében utazó film, tekintet nélkül korhatárra, műfajra vagy filozófiai attitűdre. 1971-ben, amikor e filmet bemutatták, az amerikai közvéleményben még élénken élt a sokk a brutális Manson-gyilkosságok kapcsán (például), melynek legismertebb esete az volt, amikor a Charles Manson által vezetett szekta tagjai betörtek egy békés családi házba, és ott mások mellett kegyetlenül lemészárolták Roman Polanski állapotos feleségét, Sharon Tate színésznőt. A magántulajdon szentségére épülő amerikai társadalom ettől kezdve fokozott érzékenységgel reagál annak bármilyen megsértésére, főleg, ha az erőszakkal is párosul.

Peckinpah dolgozata azonban jókorát csavar ezen, ugyanis a helyszín Anglia, sőt annak is a legvége, a ködös Skócia egyik eldugott, tengerparti kisvárosa. Ide, egy magányos házba költözik David, a kissé magának való, amerikai matematikus (Hoffman), gyönyörű, innen elszármazott feleségével, akinek azonban vannak még kötődései, mint az a későbbiekben ki fog derülni. A városka lakói látszólag barátságosan fogadják a fékig idegen, félig ismerős párt, azonban a közösség rosszemberei rögvest el is kezdik kóstolgatni a pipogya, férfiatlan külsejű tudóst, aki egy bomba nővel költözött közéjük, akit ráadásul egyikőjük már régebben megkapott. Amy (Susan George) azonban továbbra is kihívóan viselkedik, események egyre jobban durvulnak (nem spoilerezném el az egész filmet), mígnem Mindenszentekkor a falu rosszemberei megtámadják a házat. David (és a film) fő dilemmája, vajon nyilvánvaló szellemi és erkölcsi fölényét megőrizve, kvázi intelligens emberként viselkedve meghunyászkodik és elfogadja az erő fölényét az ész és az intellektus felett, vagy pedig feladva ezeket, lesüllyedve az “erősebb kutya baszik” atomi társadalmi szintjére, a rendelkezésére álló tudással és eszközökkel megküzd a kihívókkal. Nos, Peckinpah nem sokat cicózik.

Ma már tudjuk, hogy az igazi kihívást a másik választás jelentené, hiszen hősökből (a kurva életbe, egy igazi hős!), Igazságos Jánosokból Dunát lehet rekeszteni, filmen. Rengeteg ilyen filmet láttunk, melyben a látszólag gyenge Dávid nekimegy a Góliátnak és legyőzi, erővel. Kétség sem férhet hozzá, hogy a Szalmakutyák Dávidja egy igen plasztikus, mondhatni, őseredeti példa, szegény Dustin Hoffman baromi idétlen. Susan George-ról nem véletlenül nem beszélünk manapság. Szép és szexis feleségnek nyugalmi állapotban szép és szexi, a gyalázatban azonban randácska, és egyáltalán nem szexi. A végén pedig idegesítő, azonban ha Peckinpah is ennek szánta, akkor a film utolsó negyedórájában van a helyén. Itt van Hoffman egyetlen jó pillanata is, azonban beleúszik a stáblista. A többi színész még jobban civil, sok, sőt, ezer, túljátszott, béna. Peckinpah viszont remekül mesél. Úgy indít, mint Hitchcock, jó hosszan vezeti fel a végső káoszt, melyben éppen ennek a hosszas előjátéknak, s a benne elhelyezett “időzített bombáknak” köszönhetően lesz rendszer. Ahogy vág, az ma talán már eksztatikusnak hathat, viszont éppen ettől lesz különleges a film látványvilága. Érdekes módon, brutális és véres ez a film is, mint a mester többi alkotása, mégsem látszik ebből szinte semmi, viszont mégis tudjuk, hogy mit nem látunk. Mágia, amit művel, úgy játszik tudatalattinkkal, mint egy Freudba oltott Hannibál Lecter. Ez a fajta képekben való gondolkodás hiányzik a mai, modern mozikból már nagyon-nagyon. A kirekesztő kisközösségekről, az erő kontra ész problematikáról, megtámadtatás esetén a harc felvételének lehetséges módozatairól láthattunk már ennél jobb műfaji filmeket is, erősebbet, szuggesztívebbet azonban alig. A színészek viszont gyengék, az ekkor már neves Hoffmannal együtt is. Asanisimasa: 7/10

Kategória: Film, Poroló
Címke:
Közvetlen link a könyvjelzőhöz.

3 hozzászólás a(z) Poroló 36. – Szalmakutyák (Straw Dogs, 1971) bejegyzéshez

  1. Visszajelzés: Mit nézzünk ma a tévében? – Szombat | asanisimasa

  2. Visszajelzés: Filmnapló – 2016. október | asanisimasa

  3. Visszajelzés: Szalmakutyák (Straw Dogs, 2011) | asanisimasa

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.