Sütő András örökösei nem tiltották le az Egy lócsiszár virágvasárnapja című drámáját a Nemzeti Gobbi Hilda Színpadáról, sőt, még ahhoz is hozzájárultak, hogy Kleist eredeti, Kohlhaas Mihály című kisregényéből származó mondatok is beleszövődjenek a szövegbe, a világosabb és tömörebb megfogalmazás kedvéért. Kohlhaas, az erényes, erkölcsös, józan életű és a végletekig tisztességes lókereskedő szentül hisz a keresztényi élet- és világfelfogásban, így nem tudja megemészteni, amikor ideái által irányított élete, egy földesúr garázda önkényének köszönhetően szembesül a való világ erkölcstelen és tisztességtelen “normális” folyásával. Sérelméért – két ló nevetséges, bürokratikus indokok alapján történő lefoglalásáért –  először jogi úton vár elégtételt, de hamarosan rájön, hogy a jog és a törvény az önkényt és a felsőbb hatalmakat szolgálja, így – Luther Márton intését is figyelmen kívül hagyva – önmaga vesz elégtételt és tesz igazságot, brutálisan és kegyetlenül. A történet vége, igen groteszk, ám mélyen, és a mai napig hatón igaz fordulattal, egyszerre jogorvoslat és méltó büntetés. Ennyi a darab története, amit ezúttal Znamenák István rendező és Perczel Enikő dramaturg okosan, ügyes munkával feszített színpadra. A darab két részben megy, nagyjából nettó 100 perc körüli, optimális időtartamban – pontosan éppen ennyi idő kell ahhoz, hogy Kohlhaas története ne folyjon szét, hanem sűrűn, masszívan és célzott pontossággal szögezze a nézőt a székbe, akár sokadjára is.

Znamenák rendezése világos és lényegre törő. Működik krimiként, egy véres bosszútörténetként is, azonban hagy benne kapaszkodókat is, hogy akár aktualizáljuk a sorsának irányítását önkezébe vevő lókereskedő történetét, akár jogi, akár hitelvi, illetve, erkölcsi elmélkedésbe bocsátkozzunk általa. Funkcionálisan jelzésszerű, ám a rendezői felfogáshoz kitűnően passzoló, egyenes vonalú a díszlet (szintén Znamenák alkotása), melynek elkészítését példamutató önzetlenséggel Győri László kaposvári vaskereskedő támogatta, saját pénzéből. (Ritka a mai magyar művészeti életben az önzetlen, tiszta szándékú mecenatúra, ezért is említem meg kiemelten a támogató nevét.)

Örvendetes módon, nincs szétzenélve az előadás, Zságer Varga Ákos kopogós, preparált zongorás, repetitív futamai csupán a változások alatt szólalnak meg, mintegy megadva a drámai alaphangot. A jelmezek egyszerűek, sallangtalanok és kortalanok. (Cselényi Nóra)

Szarvas József erős, tiszta hangú, természetes, majdnem azt mondtam, hogy szinte önazonos Kohlhaas Mihály. A drámai végkifejletben is észnél van, minden felesleges teátrális gesztustól mentesen, szinte csak tekintetének csillogásában törik meg, végzetesen. Nagelschmidt az ő tökéletes ellentéte, már mint karakter: forrófejű, hőzöngő, felelőtlen, hebrencs és léha alak, de alapvetően jó ember. Hevér Gábor nem hibázik figurájában, mint ahogy helyén van Söptei Andrea is Kohlhaasnéként. Ő egy erős, kemény és hűséges porosz nő, aki férje távollétében biztos kézzel tartja karban a házat, a “hátországot”. Frivol jelensége ellenére, körmönfont csűrcsavarásával helyenként kifejezetten parádés Rába Roland fejedelmi főjogásza, az akkurátus, sima modorú és még simább beszédű Müller Ferenc, főleg az első jelenésében, amikor jogi tanácsokat oszt Kohlhaasnak, a második részben már csak ítéletet hirdet. Ott ennyi a dolga. Pontosan annyira pökhendi, arrogáns és fennhéjázó a Marton Róbert (az önkényeskedő Tronkai Vencel báró) vezette úri muri, amennyire kell. Utáljuk őket és bosszant, amikor cinikus félmosollyal veszik tudomásul “büntetésüket”. Blaskó Péter (a Tragédia-béli Úr után) ki is lehetne más, mint Luther Márton? Intelmei szózatok, egy mélyen keresztény ember átélt gondolatai. Elbűvölő jelenség, és a színpadon megdöbbentő természetességgel mozog, beszél, artikulál és szerepet játszik a legfeljebb 6-7 éves Gerő Botond a kis Kohlhaas Henrik szerepében, akit serény tyúkanyószerű mozgással mindig csak a nyomát üti a család szolgálója, Mária, vagyis Murányi Tünde.

Mit lehetne hozzátenni még ehhez az erős, tiszta, sűrű előadás ajánlásához? Talán azt, hogy a szünetben hosszan parolázott egymással mosolyogva a jelenlegi kormánypárt egyik kulturális potentátja egy másik táborba tartozó ex-kultuszminiszterrel? Tényleg Kohlhaas Mihályok kellenek ehhez?