A filmbéli fa egy óriási Moreton Bay fügefa, egy Ausztráliában honos, rendkívül agresszíven növekvő, terebélyes fajta, melynek törzséhez koccan egy meleg késő délutánon Peter terepjárója, mivel a férfi másodpercekkel ezelőtt kapott végzetes szívrohamot. A fa családi házuk kertjében áll, így rögtön ott jajveszékel az egész család, Dawn, az anya, valamint az orgonasípokként sorakozó négy gyerek, a továbbiakban az ő küzdelmeiket szemléljük a filmben. Simone, a kislány furcsa, misztikus vonzódást táplál az óriási fához, úgy érzi, édesapja szelleme költözött belé, és amikor a fa már a családi ház épségét veszélyezteti, makacs akaratossággal megakadályozza annak kivágását. Szomorúan indul, aztán meghatóan naiv családi drámaként folytatódik az Amióta Otar elment című Cézár-díjas filmmel kissé későn debütáló (’62-es születésű) Julie Bertucelli A fa című filmje, mely azonban valamilyen okból, mindvégig megtartja a tisztes két lépés távolságot a nézővel.

Pedig -tán a szüzséből is kitűnik- érzelmes, sokunkat megérintő témában mesél, ráadásul őszintén, tisztán és minden felesleges sallang nélkül, logikusan és tisztán egymásra pakolt, egymásra stabilan támaszkodó jelenetekkel, mégsem hat igazán. Olyan langyos kis film. Charlotte Gainsbourg (Herr von Trier új múzsája) minden különösebb nehézség nélkül hozza az egyedül maradt, sokgyermekes anyát, a gyerekek is bájosak, Simonét alakító Morgana Davies pedig legalább olyan tehetséges, mint az amerikai Fanning-lányok; a rövidesen a képbe tűnő, segítőkész, ám szintén valamilyen, bővebben nem kifejtett tragédiával a múltjában magányoskodó férfit alakító, egészen biztosan magyar származású Csókás Mártont se dobja le a vászon/képernyő… Egy kicsit sem fáraszt a film, szinte észrevétlenül lendülünk túl rajta, aztán ennyi is: később sem hagy nyomot. Túl könnyed, túl tünékeny, túl távoli. Addig létezik, amíg tart. Asanisimasa: 6/10