Tele a padlás a bentlakásos fiú(vagy lány)intézetek embertelen, léleknyomorító, nem ritkán kifejezetten fasisztoid szokások uralta légkörét tárgyaló történetekkel, valamiért mégis rendre születnek újak és emlékszünk vissza régiekre. Nyilván, mert efféle intézmények a mai napig működnek, és sokan gondolják úgy, hogy a renitens ifjak rendszabályozására, az igazi életben való helytállásra csakis az ilyen szigorúan hierarchizált kollégiumok alkalmasak, de az is igaz, hogy egy ilyen zárt helyen, zárt közösségekben kitűnően modellálhatók a külső társadalomban sokkal nehezebben körülhatárolható, jellegzetes viselkedésformák, mint az agresszió, a félelem, az egyéni akarat kontra közösségi normák és más hasonlók. Ehhez a témakörhöz tulajdonképpen semmi újat nem tesz hozzá a svéd Jan Guillou önéletrajzi elemekkel átszőtt regényéből Mikael Hafström által adaptált Könyörtelenek (eredeti címén: A Gonosz) című svéd dráma sem, ez azonban nem jelenti azt, hogy rossz film.

A történet helyszíne egy vidéki elitkollégium, ahová a 16 éves Eriket küldik, mintegy utolsó esélyként, mivel agresszív viselkedése miatt ekkorra már Svédország összes állami gimnáziumából kitiltották. Az ötvenes évek végét írjuk, már régen vége a második világháborúnak, ám ebben a zárt intézetben még mindig dívik a germán felsőbbrendűséget hirdető náci eszme, mind a tanári karban, mind az évfolyamok hierarchiájában. Szigorú parancsuralmi rendszer működik a diákok között is, a végzősök teljhatalommal bírnak az alsóbb osztályok felett, amiből adódó nyílt atrocitásokat a tanári kar látványosan figyelmen kívül hagyja. Erik azonban nem törik meg ebben a környezetben, sőt, ellenszegül a íratlan szabályoknak.

Nem spoiler, hiszen a film önéletrajz: Erik győzelmesen érettségizik le, a gonoszságra épülő rendszer pedig alapjaiban reccsen meg – azonban a film nem ennyire egyszerű. Egyrészt a fizikai és lelki erőszak explicit ábrázolásában megy picit a felszínnél mélyebbre, másrészt pedig Erik és a főbb karakterek személyiségének, tetteinek motivációját is sikerrel próbálja felfesteni. Ingmar Bergman (vagy a filmben is idézett Strindberg) persze azért ebben lényegesen messzebbre jutott, hogy csak a svédeknél maradjunk, de azért ez a film is igen tisztességesen teljesít. A pozitív végkicsengéssel, valamint a benne rejlő romantikus szerelmi szállal azért kevésbé könyörtelen élmény ez a Könyörtelenek című film, mint amit sejthetnők. A problémát ugyan megkarcolja, sőt bele is boncol, de megoldani, megsemmisítő erővel azt feltárni nem tudja. Minden pozitív és negatív értelmével együtt ez egy tökéletesen középszerű, igazi mainstream filmdráma. Szép a kiállítása, jók a színészek, hatásos is, csak éppen nem vág a falhoz. Erről persze, nagyban tehet a nagyszámú, innen nézve lényegesen erősebb, hasonló tárgyú előkép is. Asanisimasa: 6/10