Elsőre tényleg az jutott eszembe e filmet nézve, hogy ezt a világon bárki megcsinálhatta volna. (Csak az a volna ne volna…) Minden fikaista netes betyárkodás nélkül, az Another Earth című scifinek becézett romantikus drámát tényleg bárki megcsinálhatná, hiszen hivatalosan 200 ezer $-ból hozták ki, ami a mai árfolyamon is kb. 50 millió HUF (vö.: egy Barátok közt-epizód kb. 11, egy közszolgálati Fábry-show pedig kb. 18 millióból jön ki), és a filmet látva, azért lehetne még hol spórolni. A film vezető színésze, a Lost titokzatos Ethan nevű karakteréből ismert William Mapother például napi 100 $-ért vállalta a filmben való részvételt. Alig több mint húszezer forint. Mindazonáltal ebből a relatíve pénztelenségből a filmen semmi nem látszik. A látványelemek stimmelnek, bár azt nem lehet mondani, hogy túlzásba vitték alkalmazásukat a film ifjú, igen rövid filmográfiával rendelkező alkotói: Mike Cahill és a másik főszerepet is alakító, lobogó szőke hajú Brit Marling. Van kettő belőlük: az emblematikus Föld-duplikáció, valamint az expozíció karambol-jelenete. A többi igen ízlésesen alkalmazott, artisztikus és dokumentarista hatásokat vegyítő, csak egészen picit modoros kézikamera, mely itt inkább költői, impresszionista ihletű képhatásokat kelt, mint felzaklat, vagy akár a valóság (úgyis hamis) illúziójának megteremtésével bíbelődne.

Aztán kell egy csapat, ugye, és kell egy ügyes sztori. Csapat lett, sokan vagy ingyen, vagy dollárokért. A történet pedig egyszerű, szép és tiszta bűn és bűnhődés-történet, az ehhez hozzáadott scifi-vonal pedig ennek transzcendens felületét adja. Szó sincs tehát lézerkardos, időutazós izéről, de Lars Von Trier agresszív, önterápiás művészkedéséről se. Mindazonáltal az Another Earth inkább ez utóbbihoz kapcsolható hangulatában, fontosabb stílusjegyeiben. Egy fiatal lány buliból hazatérve bedrogozva egy család katasztrófáját okozza, amikor belehajt egy piros lámpánál várakozó kocsiba, ami miatt börtönbe kerül, s amikor onnan kiszabadul, megkeresi a túlélő családfőt, hogy bocsánatot kérjen. Ez természetesen nem megy könnyen, főleg, hogy közben a lány és a férfi között kapcsolat szövődik. A lány vezeklésképpen mégis feláldozza a boldognak ígérkező kapcsolatot, de föláldoz valami mást, még ennél is fontosabbat, ami minden eddiginek alfája, de omegája is.

El lehetett volna engedni a filmet az elébb idézett Von Trier-féle művész-giccs felé is, felületesen belepillantva tán még úgy is tűnhet, hogy ez a film sem több a Melankóliánál. Pedig több. Nem sokkal, mindössze annyival, hogy egy pillanatig sem éreztem közben az akaratlagosságot, a számító cinizmust, a mesterkéltséget, de egy beteg elme lázálmait, szorongásainak kivetüléseit se. Tisztának, őszintének, első szándékúnak tűnik ez a film, mint egy gimnazista alter-zenekar bájosan világfájdalmas romantikája. Mindemellett, minden kócossága, nagyzolónak ható művészi modora ellenére is teljesen profi módon szól a cucc. Sose legyen rosszabb… Asanisimasa: 7/10