Goethe ezerszer és ezerféleképpen megénekelt romantikus Faustját a kortárs orosz film kurrens Nagy Művésze, Aleksandr Sokurov sárba taszítja, bűzös lyukakba gyömöszöli, szinte zsigeri ösztönlénnyé csupaszítja, de az ördögi Mefisztóval még jobban elbánik. Mindezzel együtt, az európai kultúrkör egyik legfontosabb kulcstörténetének még sohasem szültetett ilyen festői hatású adaptációja.

Romantika helyett naturalizmus
Egy percet sem hagy Sokurov, hogy elmerüljünk Goethe klasszikus veretű időmértékeinek ringásában, amikor a XIX. századi romantikus irodalom egyik legnagyobb hősét éppen tevékenysége közben exponálja. Faust doktor, az alkímia középkori mestere, ördögi alkalmatosságokkal zsúfolt műhelyében éppen azt vizsgálja Wagner nevű asszisztensével, hogy hol lakik a lélek az emberben. Egy hullát boncolnak, melyből egyenként tépik ki a szerveket, amiket a mocskos, pókhálóval beszőtt ablak felé fordítva, arcukon enyhe fintorral nézegetnek: Vajon a szívben van a lélek? Vagy talán az agyban? Nagyjából, mint amikor a vásott rosszgyerek bugylibicskájával felnyitja a béka hasát, hogy megtudja, honnan jön a brekegés… Persze, akkoriban azt is komolyan gondolták, hogy a Föld egy lapos korong, és aki esetleg erről másként vélekedne, azt könnyen megégették. Sokurov filmjében a lehető legnaturalisztikusabb középkori (pici anakronizmus, hiszen amit látunk, az inkább XVIII. századi) miliőt teremti meg, amihez leginkább Brueghel, de főleg Bosch képei adhatták az ihletet. Az emberek lábai között patkányok szaladgálnak, a durván ácsolt ebédlőasztalon tyúk kotkodácsol, miközben az emberek durván összevesznek egy tányér lencsén. Durva, vad és faragatlan minden. Faust is éhezik, a filmben ez indítja el útján, nem pedig a boldogság, vagy a tudás vágyának misztikuma, mint Goethénél. Sokurov Faustjának a boldogság szinte elsődlegesen a jóllakottság érzete. Mefisztó, akinek még a neve sem hangzik el a filmben, egy amorf, torz testű, ösztövér alak, aki nem holmi földöntúli erejű emberfelettiként, hanem egy hétköznapian cinikus uzsorásként teszi le Faust elé azt a bizonyos, ám nyelvtanilag itt hibásan megírt szerződést. Faust persze azért elcsábul, ám hosszú útjuk során sosem távolodnak el túlságosan a sáros anyaföldtől. E filmben semmi magasztos nincs Faust boldogságos pokoljárásában, ennek megfelelően a végkifejlet is inkább radikális, ösztönös, mint filozofikus.

Mégis Faust
Bár Sokurov Faust-olvasata sok mindenben eltér a hagyományos felfogásoktól, a végkifejlet pedig szinte teljesen, ez a Faust azért mégiscsak Faust. Sokurov sem akart mást, éppen ezért forgatta a filmet német nyelven. Állítólag meggyőződése, hogy a Faust csak németül az igazi. Érdekes elgondolás, hiszen a filmben már szó sincs Goethe verses nyelvezetéről, ami talán indokolná a német nyelv használatát… De maga a történet, a boldogságot és a tudást szomjazó ember tragédiája bizony benne van, még akkor is, ha Sokurov ezt erősen a földközelben tartva meséli el nekünk. A hangsúlyok bizonyos eltolódásai, a történet meghúzása, átírása a lényeget, tehát Faust végzetes megkísértését nem érinti. A film Sokurov nagyszabású tetralógiájának utolsó része, melyben nagy huszadik századi despoták (Hitler, Lenin és Hirohito) történetét dolgozta fel. Hogy jön ide Faust? Talán Mefisztó itteni uzsorásfigurájának kellene idekapcsolódnia, mintegy természetfeletti kapocsként, az azonban egy kis zavart okoz, hogy az „emberfeletti” itt egy gnóm, egy senki. Ha viszont a pénz „ördögi” hatalmát kívánta e nyamvadt figurával Sokurov szimbolizálni, akkor ez nem jelenik meg kellően robusztus erővel a filmben. (…ami 8 millió „nyamvadt” euróból készült…)

Felemás
Sokurov Faust-adaptációja tehát elsősorban látványában hatásos. Barokkosan túlburjánzó, expresszív hatású képekből áll össze, melyek ugyan csak ritkán szépek. Nem gyönyörködtetnek, de nem is ez a céljuk. Murnau klasszikus, René Clair romantikus vagy Jan Svankmajer bizarr Faustjához képest ez az artisztikus, drámai Faust. Úgy tűnik azonban, Sokurovnak az igényes, művészi kivitelezés mellett nem maradt muníciója a film gondolati síkjának egyengetéséhez. Szövegében a film kifejezetten igénytelennek hat Goethe verselésével való kényszerű összevetésben. A történet átírása logikailag, filozófiailag következetlen. A karakterek karikatúraszerűen elnagyoltak. Faust középkorú, kissé korpulens férfi (Johannes Zeiler), aki mindvégig ugyanazzal a borúval tekint általa még nem ismert, küzdelmes elkövetkezendő életére – aztán ennyi is. Mefisztó(uzsorás) figuráját a DEREVO nevű kortárs mozgásszínház alapítójaként és koreográfusaként ismert Anton Adasinsky ugyan plasztikusan adja, de Sokurov mintha elfelejtkezett volna azt megfelelően a történetbe helyezni, motivációkkal ellátni, ergo, szellemmel megtölteni. Ennek híján azonban csak egy gonosz, cinikus Gollam-szerű gnómot látunk a búskomor, depressziós Faustot hajkurászva. Összefoglalva, látványában művészien egyedi, gondolatilag nagyigényű, de sajnos kissé elnagyolt Faust-adaptációt láttunk ez alkalommal. Asanisimasa: 6/10