A törvény embere 3. évad (Justified, Season 3., 2012) – Raylan Givens Harlan-megyei rendőrbíró kalandjai továbbra is szárnyalnak, a bluegrass-hiphop pedig üt. Új elemként vannak távlatok még a helyi politikában, jók az új gonoszok, különösen a feka hentes, csak suttyóföld jellegzetes helyrajza szorult egy picit háttérbe, ami éppen az erősödő fekete-vonal miatt lenne megint különösen érdekes. Átlagban 7/10

Sherlock Holmes 2. – Árnyjáték (Sherlock Holmes: A Game of Shadows, 2011) – A Guy Ritchie-féle Sherlock Holmes-újrázás második része lényegesen gyengébb az elsőnél, de azért még ezt is bőven elviszi Robert Downey Jr. (Holmes) bohém, valamint Jude Law (Dr. Watson) kisfiús sármja. Amúgy ez egy eléggé kusza, kissé bugyuta másodosztályú kalandfilm, őrült tudóssal, cigányokkal, rengeteg CGI-vel és némi steampunk habbal a világ (tehát a nyugati civilizáció) megmentéséről. Nem mondom, hogy csak a Jeremy Brett vagy csak a Benedict Cumberbatch, meg efféle hülyeségek, bírom én a vad dolgokat, de ez talán már egy picit sok. 6/10

A szerencse zsoldosai (Hard Eight, 1996) – Paul Thomas Anderson első nagyjátékfilmje, profi szerencsejátékosok “ügyében”. Különös hangulatú mozi, de még nincs meg benne az a húzás, ami a későbbi nagy filmjeiben. A veterán Philip Baker Hall nagyon kúl pókerarc benne… 6/10

Az utca királyai (Street Kings, 2008) – David Ayer igen kemény korrupt zsarus filmje a meglepetésszerűen tökös, és enyhén alkesz szerepének megfelelően kissé tésztaképű Keanu Reeves-szel, valamint Forrest Whitakerrel és Hugh Laurie-val a geciember-szerepekben. Jó dialógok, ötletes akciók. 8/10

Brüno (2009) – Értem én, mit akar Sacha Baron Cohen, de képtelen vagyok röhögni rajta. Számomra nem vicces az ostoba rögvalóság, amit megmutat ezúttal homoszexualitás és homofóbia tárgykörben. A dolgok ilyenek, és még elrajzolni, kifordítani sem tudja őket, tessék csak híreket olvasni. Sokkal érdekesebb számomra az a bátorság, ahogyan általában filmjeit csinálja, hiszen jobbára beavatatlan civileket hoz, jobb esetben, kényelmetlen helyzetbe, akiknek erre adott hiteles reakcióit színész nem tudná eljátszani. Provokatív dokumentumfilmként, – filmesként kezelem tehát őt és filmjeit, és csak reménykedni tudok abban, hogy van célja velük és azt el is éri. 6/10

A por (Spun, 2002) – Az inkább zenei videoklipek rendezőjeként jelentős Jonas Akerlund 101 perces drogos klipje ez a film. More feeling, less story. Aki e film alapján akar junkie lenni, az meg is érdemli – aki viszont már a “pályán” van, annak mindegy, kb. dokumentumfilm. Pre-Breaking Bad. 5/10

A bostoni fojtogató (The Boston Strangler, 1968) – Richard Fleischer filmje az igazi bostoni fojtogatóként számon tartott, valószínűleg hasadt személyiségű Albert DeSalvo “pályafutásának” és letartóztatásának, valamint kihallgatásának hozzávetőlegesen hiteles története. A száraz tényszerűség miatt eléggé unalmas a film, ami miatt mégis kiemelhető, az Fleischer osztott kép-koncepciója, mellyel mintegy a címszereplő lelkivilágára kívánt reflektálni, nyilvánvaló dramaturgiai funkciói mellett (néhol 8-10 részre osztódik a kép, a Jack Baueres 24 halovány utánzat csupán e tekintetben). Figyelemre méltó továbbá Tony Curtis címszerepben nyújtott visszafogott, és a belső történések megmutatására törekvő játéka. 6/10

Caligula 2. – Az elhallgatott történet (Caligola: La storia mai raccontata, 1982) – Nos, az elhallgatott történet nagyjából annyi, hogy Caligula, a “kiscipős”, egyszer szerelmes lett, mégpedig egy núbiai rabszolganőbe. Ezt a történelmietlen történetet Joe D’Amato, a viszonylag ismert dzsé-kategóriás rendező vitte vászonra (álnéven), néhány évvel Tinto Brass híres, de főleg hírhedt Caligulája után, ezért lett kettő. De annál sokszorta gyengébb ez a mű, mind művészi koncepcióban, mind színészi teljesítményekben, mind explicit erőszak-és pornójelenetekben, arról nem is szólva, hogy a történelem egyik leghíresebb pszichopatája nem lehet szerelmes! Nagyon rossz film, de ő jött velem szembe, mikor a most hypolt Trónok harca című hasonló jellegű produkció után kutattam. 1/10

Chillerama (Chillerama, 2011) – Nos, igen, bedőltem megint a hájpnak, mivel mindenki, ki él és mozog itt netszerte filmtémában, jól körbelihegte ezt az izét, azt hittem, hogy lesz benne valami… Néhányan egyenesen himnikus tiszteletadásnak, vagy mifenének nevezték, holott semmi más ez, mint egy újabb geciszar mozi (és ez szó szerint értendő). A film maga az utolsó trashmozi-előadás dramaturgiájára (csak akkor nem tudom, mi a jó francot keres itt Orson Welles, meg az ő rózsabimbaja) épül és gyomor kell hozzá, semmi más. Újabb bizonyíték arra, hogy szarból nem lehet várat építeni, a szar paródiája is csak szar marad, hiszen a szar már önmagában is nevetséges, önmaga paródiája. Ezért szar. (S azért áll itt ennyi szar, mert a film egyik központi témája is a szar.) 0/10