Az öregedés egyik legbiztosabb jele, amikor egy férfiember egyre jobban hajlamos elragadtatni magát. Egyre gyakrabban felejti el a cinikus beszólogatás atombiztos önvédelmi gyakorlatát, egyre gyakrabban sír buta filmeken. Nos, én A nyomorultak kb. huszadik percében (Fantine “áriájánál”) elkezdtem zokogni és ez így is ment egészen a vége főcímig, sőt még azon túl is, ahogy hazafelé bandukoltunk a hóesésbe burkolózó Andrássy úton. Csak mondom, a film mintegy 160 perc. Öregszem.

Sosem volt a szívem csücske a musical. Ha elképzelem ugyanezt a művet, mondjuk az Operett, vagy a Madách színpadán, a nálunk megszokott, “iszonyúan tehetséges” bulvárcelebből musicalsztárrá avanzsált (vagy “visszalépett”) gyíkarcok főszereplésével, rögtön vért hányok. Nem bírom a csúszómászós, ragacsos cukrot. Nem szeretem a musicalt… Persze, ha jobban belegondolok, szűken vett kedvenc filmjeim között is találok belőlük, nem egyet. A Hair, a Mindhalálig zene alapművek számomra. A Moulin Rouge, bár az nem színpadi adaptáció, de akkor is. A Jézus Krisztus Szupersztárt gimnazistaként kezdtem fordítani, szótárból, úgy, hogy soha nem tanultam angolul. A soundtrack albumot rongyosra hallgattam, a filmet is láttam párszor. Tudom, rockopera. Ja, persze. Nekem musical. Mint ahogy az Evita, vagy a Kabaré is. Hogy táncoltak a West Side Storyban, vagy a Tánckarban! De ezek nekem “csak” filmek… Színpadon, éppen a jelzett averzióim miatt, nem láttam sok musicalt, viszont a Kabarét és a Sweet Charityt imádtam az Operett padlásán, bár azokat Alföldi rendezte, aki szintén utolja a cukormázas bájolgást. Persze, ezek a híres musicalek valójában drámák is, a maguk műfajilag kötelező sarkítottságában. Van érvényes mondanivalójuk, és nem csupán szórakoztatni akarnak minél gyorsabban és minél célirányosabban. A nyomorultak is ilyen, persze, ha mondjuk, Miller Zoltánt vagy Sasvári Sándort kéne nézni benne, azt nagyon nem szeretném. De Hugh Jackman (Valjean) és Russel Crowe (Javert) nem Miller és Sasvári, hála istennek, mégha az utóbbiak adott esetben jobban is énekelnek náluk.

Claude-Michel Schönberg (és tsai) musicaljét nem ismertem korábban, de a történetet igen. Még olvastam is, és láttam filmen Jean Gabinnel, Belmondóval, Depardieu-vel – de azokban nem fakadtak dalra minduntalan. Így féltem picit, de végül is nem okozott csalódást, valóban a műfaj egyik csúcsdarabja A nyomorultak című musical (is). Néhány nagy sláger, valamint közérthető, de a tömegízlésnek azért nem túlságosan “alámenő” átkötő zenei betétek és recitativók. Mivel amúgy az opera műfaja közel sem olyan idegen tőlem, mint a cukormázas operett és musical, a recitativók nem okoztak nehézséget, és nem gondolkoztam olyan hülyeségeken, hogy miért kell énekelve elmondani a párbeszédeket (mint azt olvastam idekapcsolódóan egy fórumban). Viszont Tom Hoopertől, a rendezőtől igen komoly merészség volt bevállalni azt, hogy próza, gyakorlatilag néhány félmondattól eltekintve teljesen száműzve legyen a filmből – ami valahol mégiscsak elsősorban egy termék, amit el kell adni. Ráadásul úgy, hogy korábban egyáltalán nem énekesi tehetségükről ismert, amúgy persze, komoly, első vonalbeli sztároknak kell megküzdeniük a hangjegyekkel, kottában leírt párbeszédekkel. Hooper azonban itt nem állt meg, és manapság már szinte öngyilkosan forradalmi lendülettel egyenesen odáig ment, hogy a dalbetéteket a forgatási helyszínen, egyenesben, élőben vette fel egy szál zongora kísérettel és a zenekari részeket tették csak hozzá utómunkában! Mindezt olyan színészekkel, akik nem énekesek! A végeredmény azonban, úgy gondolom, őt igazolta.

Elképesztően erős, intenzív és természetes jelenség a vásznon az összes szereplő, Jackmantől a döbbenetes szép/rút Anne Hathawayen (Fantne) át a meglepő Sacha Baron Cohenig és a nem meglepő Helena Bonham Carterig (Thénardier házaspár), no és a gyerekek… Nekem kifejezetten tetszett, hogy nem képzett, simára csiszolt hangú, ám nulla drámai kifejezőerővel rendelkező “szép” musicalszínészeket kellett néznem, hanem igazi színészeket, akik ugyan néha alaposan megküzdöttek a hangokkal, de azt semmilyen pontosan eltalált kétvonalas C nem pótolja, ha egy “áriát” vágás nélkül, premier plánban nézhetek végig, és azt el is hiszem mindenféle kétely, hitetlenkedés nélkül! Márpedig drámából, keserű emberi sorsból van bőven A nyomorultakban…

Mondják, túl van nyújtva a film – szerintem pedig Hooper és a forgatókönyvírók a lehető legszorosabbra húzták Victor Hugo történetét. Ha ennél feszesebb lenne, már nem lenne világosan érthető az évtizedeken átívelő sztori, annak történelmi háttere, valamint a benne szereplő figurák motivációi. Valjean és Javert konfliktusában még így is nagyban apelláltak a közismertségre, azt csak elég szűkszavúan kötötték a nézők orrára, valójában mi áll az ellentét hátterében. Mivel az alaptörténet is meglehetősen gazdagon áramló, sőt, hömpölygő, így a filmtől sem lehet egyetlen, szakadatlan ívet elvárni – hiszen ellenkező esetben az már nem A nyomorultak lenne, hanem annak nyomán valami, ez azonban nem volt célja az alkotóknak. Ők A nyomorultak című musical filmadaptációját kívánták megalkotni, amit maradéktalanul teljesítettek is.

A film vizuális koncepciója (Danny Cohen) nélkülöz minden formabontó, avantgárd jegyet, tökéletesen konvencionális. Hooper elgondolásának megfelelően, a figurák (és az őket alakító színészek) drámaiságát hozza előtérbe a következetesen alkalmazott premier plánokkal, amiket szépen és főleg, ízlésesen ellenpontoz a lenyűgöző panorámákkal. CGI-hegyek, igen, de akit nem vág mellbe a nyitókép monumentalitása, vagy a zárókép grandiózus emelkedettsége, az hazudik. Egyáltalán, akit nem vág mellbe ez a film, és minden benne foglalt nagyszerű gondolat, a bűn, a bűnhődés, valamint a megbocsátás, a szabadságvágy, a hit, az irgalom, a gondoskodás, aki azon rágózik, hogy “jaj, hogy nyávog a Russell Crowe”, annak nincs szíve. Vagy hazudik. Vagy fideszeskonzervatív royalista, ami a legrosszabb. (Vagy csak én öregszem menthetetlenül…) Asanisimasa: 10/10