Jean de Florette – A paradicsom… és a pokol (Jean de Florette, 1986/Manon des sources, 1986) – Marcel Pagnol nagyívű családregényének Claude Berri által rendezett, két teljes méretű nagyjátékfilmben feldolgozott adaptációja, nagy francia sztárokkal (Yves Montand, Daniel Auteuil, Gerard Depardieu, Emmanuelle Béart, stb.). Provance, napfény, zöldségtermesztés és kisállattenyésztés, olykor vihar és özönvíz, máskor és mintegy alapkonfliktusként: a víz hiánya. Igen élvezetes és igen igényes mű két részben, a romantika és a realizmus optimális elegyében. 8/10

Éj anyánk (Mother Night, 1996) – Szerintem, a legjobb Vonnegut-adaptáció (aki fel is tűnik a filmben) a tulajdonképpen ismeretlen Keith Gordon munkája. Nick Nolte játssza Howard Campbell Jr.-t, a Németországba költözött, náci németté vált hangosan antiszemita drámaírót, aki beleőrül abba, hogy valójában amerikai kém, kvázi hős, mégis elvetemült háborús bűnösként fog izraeli bíróság elé állni, mert megbízatása annyira titkos volt, hogy még ebben az esetben sem fedhető fel. Tipikusan vonneguti logikai, egyben morális dilemma, rendhagyó végkifejlettel, amit minden antiszemitának látnia kéne. 8/10

Megöltek egy leányt (1961) – Nádasy László méltatlanul elfeledett “krimije” valójában a klasszikus Rómeó és Júlia-történet olasz neorealizmus formanyelve által ihletett variációja: a gépgyáriak Sanyija és a bányatelep Ilonkája között. A színészi játék bájosan naiv, de a film jó, a végén katarzis. 7/10

Kéjjel-nappal (Knight and Day, 2010) – Fogalmam sem volt erről a filmről, nem is terveztem, hogy megnézem, aztán szörf közben beleragadtam. Aztán, most nézem, hogy James Mangold rendezte… Így már világos, hogy miért tűnt műfajában (romantikus akció-vígjáték) olyan eszement jónak ez a film. Különösen a kihagyott, átugrott akciók úgy meghúzták a sztorit, hogy még Cameron Diaznak és Tom Cruise-nak sem volt ideje túl sok modorosságra közben. Bírtam. 8/10

Max Payne (2008) – Nagyon buta film. Kifejezetten ostoba, tehetségtelen és ötlettelen fércmű. Angyalok, drogok, ógermán misztika, bosszú, ójaj, nézhetetlen gagyi katyvasz.  1/10

Anyátlanok (The Boys Are Back, 2009) – Clive Owen apja akar lenni két, különböző anyától született fiának. Sikerül neki – mert ezt egy őszinte, ízléses, emellett érzelmileg és pszichológiailag is eléggé hiteles, keserédes hangulatú, szép filmben lett elmesélve, Scott Hicks által. 7/10

Pola X (1999) – A Holy Motors kapcsán néztem újra Carax megelőző, 13 éves filmjét és érdekes módon, amennyire nem szeretem, nem szerettük annak idején, én és a globális közvélemény nagyobb része, annyira nem fájt most. Egy sajátos hangú, szuverén művészi pálya egyik darabja, minden gesztusával, manírjaival, mániáival, provokációjával, művön túl nyúló motívumrendszerével és két ma már halott, ám élőnek igen érdekes személyiséggel: Guillaume Depardieu-vel és Jekatyerina Golubjovával. Furcsa, szabálytalan, néhol idegesítő művészfilm – most szórakoztatott. 7/10

Nanga Parbat (2010) – A klasszikus német “hegyifilmek” legjobb hagyományai kelnek életre ebben a dokumentumdrámában. Picit együgyű módon naiv, bumfordi módon heroikus, de dokumentarista alaposságú, lélegzetelállítóan látványos mese a 8125 méteres, címbeli hegycsúcs tragikus végű meghódításáról, amikor még a “hősök” nem méregdrága North Face űrruhákban, hanem kötött sapiban, gyapjúpulcsiban és kockás flanelingben mentek neki a nyolcezreseknek. 6/10

Kijárat az ajándékbolton át (Exit Through The Gift Shop, 2010) – Banksy első rendezése, s mint ilyen, a művész neve által is fémjelzett ‘street art’ műfajának megkerülhetetlen dokumentuma. Vagy áldokumentuma, a lényegen nem változtat. Lényegre törő, velős, ironikus, egyben önironikus is – remek doksi. 9/10

Miami Vice (2006) – Elcseszett remake-je az ismert Don Johnson-féle sorozatnak. Michael Mann nem tudom, mit akart azokkal az ötperces, hosszú-hosszú, éjszakai motorcsónakázásokkal és a rengeteg premier plánnal… 3/10

Elakadás (Kalamita, 1981) – Věra Chytilová néhol horrornak is becézett szatírája valójában a kifulladóban lévő csehszlovák szocialista társadalom komplex allegóriája, káosz, kupleráj, szervezetlenség mindenhol, egyben egy abszurd Szindbád-történet. A jóképű, de léha Honza masiniszta akar lenni, ezért otthagyja a főiskolát. Otthon aztán mindenki őt akarja, van aki a szerelemért, van aki azért, hogy helyette dolgozzon… Mindenki a saját örömét nézi, felelősséget senki nem vállal, ellenben másra mutogat. Fárasztó, de ha akarom, ma is csípősen aktuális. 6/10  

Madárka (Birdy, 1984) – Alan Parker filmje nagy kedvencem volt annak idején, biztosan megnéztem vagy négyszer a mozikban, és a könyvet is olvastam többször – azóta azonban eltelt majd’ 30 év és ma már szinte alig látom a nagyszerűséget a pökhendi módon arrogáns, ám igen giccses és maníros művészieskedés, a nagyzolás és a bombasztikus hatásvadászat miatt. Peter Gabriel zenéje is kifejezetten idegesített (bár annak idején rongyosra hallgattam a kazettát). Mosolyognom kéne rajta, de inkább mérges vagyok, mint aki át lett verve… 4/10

Az utolsó akcióhős (Last Action Hero, 1993) – Számomra ez a film “AZ” igazi filmbuzi-film, hiszen részben műfaji enciklopédia, részben önmaga paródiája, részben picit filozofikus is. Nem kicsit érzelmes, de önkritikus és önreflexív, egyben önfényező. A legszórakoztatóbb Schwarzenegger-film, váteszi pillanatokkal (lásd: kormányzó-poén a temetésen). 6/10

Gyilkosság online (Untraceable, 2008) – Gregory Hoblit filmje nem tudja eldönteni, vajon meg akar maradni sima, középszerű, B-kategóriás cyber-thrillernek, vagy esetleg mélyebben bele akar menni az internetes tartalomfogyasztás, illetve, -megosztás morális csapdájába, amiről végül is beszél. Ez a legnagyobb hibája. Amúgy pedig halál, egyenesadásban, No. x. 5/10