Az idei (2013-as) Oscar-szórás egyik nagy meglepetése volt ez az igen költői címet viselő, A messzi dél vadjai című film, ha nem vesszük azt hozzá, hogy egy évvel korábban már bezsebelte a film a világ legjelentősebb független filmseregszemléjének, a Sundance-nek fő díjait. Ez persze, nem jelent semmit, hiszen Sundance-es sikerek nem nagyon szoktak nyerni az Oscaron (még ha ez nem is példa nélkül való). Nagyjából érvényes lehet az az analógia, hogy olyan ez kis túlzással, mintha a lakótelepi grund csókkirály-csodacsatára nyerné az Arany Labdát. A messzi dél vadjai sem nyert, négy, igen fontos kategóriában történő jelölése mégis sokakban keltett megütközést.

Pedig alapvetően egy elbűvölő történetről van szó, melyet a rendező (amúgy elsőfilmes) Benh Zeitlin sprőd eszköztelenséggel, amatőr szereplőkkel a számukra otthont jelentő, autentikus helyszíneken játszat el. A főszereplő a nagy találat, ugyanis a kis Quvenzhané Wallis olyan megkapó természetességgel él a vásznon, olyan magától értetődően vágja ki a Lucy Alibar egyfelvonásos színdarabjának alapján szájába adott gyermeki bölcsességeket, hogy annak fából van a szíve, akire ez nem hat. A kis Hushpoppy egyedül él (spoiler – halálos beteg) apjával a tengertől gáttal elválasztott Teknő nevű lápos, mocsaras vidéken. Játszótársa néhány csirke és egy disznó, akikkel a nyomorúságos, bádoghulladékokból összetákolt kunyhóban húzzák meg magukat. Egy hatalmas vihar következtében azonban a tenger átcsap a gáton és sós víz önti el a Teknőt, aminek következtében Hushpoppy és a területen élő többi telepes, akaratuk ellenére, kénytelen elhagyni a területet. A földjüktől, megszokott életüktől megfosztott, összetartó, szabados és szabad közösség azonban mindent elkövet annak érdekében, hogy újra visszaköltözhessenek lakóhelyükre. Közben azonban Hushpoppy apjának állapota egyre rosszabbra fordul…

Az eseményeket (melyek nyilvánvalóan a Katrina-hurrikán okozta katasztrófa ihletett) a szárnyaló képzeletű, torzonborz frizurájú kislány elmesélésében ismerjük meg, ahogyan élénk gyermeki fantáziájában megjelennek olyan bonyolult, összetett, és legtöbbször negatív fogalmak, érzelmek, mint a halál, a természeti katasztrófa, az élet, mint olyan, a részegség, az éhség, a jövő és a múlt, valamint a valóság és a képzelet. A felnőtt szereplők jobbára statiszták Hushpoppy történetében (kivétel talán az apa figurája – Dwight Henry), azonban hiteles jelenlétük, ahogyan léteznek a film helyszínéül szolgáló bádogvárosban, sajátos nyelvezetük, akcentusuk mind a film hiteléhez, sajátos hangulatához járulnak hozzá. Zeitlin remekül vezeti őket. Remekül is mesél, mint filmes. A szuggesztív közelikkel operáló, impulzívan dokumentarista hatású képi világot simán, akadálymentesen ötvözi a Hushpoppy képzeletét megjelenítő hightech CGI-vel, amit nem visz túlzásba. A kitűnően játszó gyermekszereplő tökéletesen hozza azt a szócső-figurát, aki a történet működéséhez elengedhetetlen – hogy a végére az mégis kissé ellaposodik, az apa halálával súlyos közhellyé válik, egy másik dolog. A film értékei nem ebben, nem a hagyományos értelemben vett drámaiságban, hanem elsősorban abban a zöld, természetvédő és természetközeli, a sajátos életmódot folytató kisközösségek védelmét hangsúlyozó látásmódban, illetve üzenetben vannak. Asanisimasa: 7/10