Csatahajó (Battleship, 2012) – Fúziós látványmozi, nagyjából a Pearl Harbour, a Transformers és a Függetlenség napja egyenlő arányú elegye. Aki egy Hasbro által gyártott filmtől a lehengerlő látványnál és a szögegyszerű, szinte kétmondatos sztorinál többet vár, az hülye. Senki nem megy ínyenckedni a Mekibe (vagy akár a Főzelékfalóba vagy a Három testvérbe). Az, ami. Se több, se kevesebb: 8/10

Movie 43 (2013) – Állítólag, soha ennyi első és második vonalbeli sztár még nem szerepelt egy filmben, mint itt. Én képtelen voltam továbbnézni azután, hogy Hugh Jackman megjelent egy herezacskóval a torkán… Ez nagyjából a második percben történt. Lehet, hogy zseniális lesz a továbbiakban ez a deklarált botrányfilm, de én azt sosem fogom megtudni. 0/10

Milarepa (མི་ལ་རས་པའི་རྣམ་ཐར།།, 2006) – Egy igazi unikum, a bhutáni filmgyártás szerintem egyik első egész estés mozifilmje, amit stílszerűen egy valódi bonc, Neten Chokling rendezett Milarepáról, a legendás tibeti bölcsnek életéről. Naiv, jámbor narratíva, magvas üzenettel, vélhetően amatőr szereplők által előadott, szintén igen naiv színjátszás, vicces CGI lélegzetelállító, fantasztikus tájakon. 5/10

A Keresztapa-trilógia (The Godfather I-II-III., 1972, 1974, 1990) – Nagyon pikírt megjegyzések jutottak eszembe e maratoni filmklasszikus újranézése során, jegyzetelni kellett volna… Maradjunk annyiban, hogy a világ legjobb szappanoperája ez, az egész, így egyben, bár ami önmaga paródiájaként is tökéletesen működik, az valószínűleg tényleg remekmű. 7/10, 9/10, 7/10

Az utolsó jelentés (Breach, 2007) – Valós eseményt, Robert Hanssen, a KGB-nek kémkedő FBI-ügynök lebuktatásának körülményeit meséli el a film, sajnos, igen unalmasan. Chris Cooper Hanssen szerepében viszont igen remek. 5/10

Gyilkos nap (Rising Sun, 1993) – Viccesen pendlizik a film a krimi és a krimivígjáték között (és semmiképpen nem akcióthriller), mintha Philip Kaufman sem tudná eldönteni, mit is akar tulajdonképpen. A sztori (Chricton) elmegy, de a film ma már igen poros. A legjobb benne Harvey Keitel geciember- és Steve Buscemi némaszerepben. 5/10

Trónok harca – 3. évad (Game Of Thrones – Season 3., 2013) – Az első két kényelmes után a harmadik évad már booorzaaalmaaasaaan vooontaaatooottt. Hogy untam, az nem kifejezés. A szimpatikus arcok (pl. Tyrion) vagy elszürkültek, vagy kiírták őket, a fehérhajú csaj lassan már messianisztikusban tolja, a rengeteg párhuzamosan csordogáló szál nem közeledik egymáshoz egy fikarcnyit sem, az a kurva tél pedig még mindig csak közeleg (és szerintem a tizedik évadra sem fog megérkezni). Azt hiszem, többet nem nézem ezt… 3/10

A végső megoldás: szerelem (It’s All About Love, 2003) – A Dogmából kikeveredő dán Thomas Vinterberg e filmjét én útkeresésnek fogom fel (korábbi és későbbi munkáit egyaránt rendkívül szeretem), a remek színészek és a furcsa, lebegős hangulat ellenére egyáltalán nem fogott meg. Untam. 5/10

Hancock (2008) – Tulajdonképpen ez egy vicces szuperhősparafrázis, amiben Will ‘Világmegmentő’ Smith ezúttal egy depressziós, alkoholista és nem különösebben közkedvelt világmegmentő szuperhőst alakít, tényleg üdítő kis film, de sajnos a végén ez is belefullad a közhelyekbe. De addig tényleg szórakoztató… 6/10

Rossz időzítés (Bad Timing, 1980) – Nicolas Roeg pszichológiailag igen pontos remekműve hiánypótló mű, egy tipikusan önző, falloszcentrikus férfi szerelmének és egy szabad, végletesen szabados, amolyan Janis Joplin-szerű nő iránta való viszontszerelmének részletes leirata, a mennyországtól a pokolig. Friss ritmusok, szabad montázs, pici, de itt valahogy helyénvaló sznobizmus, a főszerepben Art Garfunkel. 9/10