Nemzeti dokumentumfilm (2014)

Elég nehéz írni erről a Nemzeti dokumentumfilm címet viselő filmről, melynek témájában én magam is -ha csak közvetetten is- érintve vagyok. Salamon András Alföldi Nemzeti Színházbeli utolsó rendezéséről szeretett volna készíteni egy werkfilmet, amikor már lehetett tudni, hogy őt Vidnyánszky Attila követi melegváltásban, de az ismert, szinte hisztérikus, kultúrpolitikai tüntetésszámba menő nemzetiszeretetmegnyilvánulások (lásd a képen) átírták a “forgatókönyvet”. Ennek megfelelően, ez a dokumentumfilm az egyik legérzelmesebb lett műfajában, mely valaha is bemutatódott – hogy valójában milyen, azt nem igazán tudom, de megpróbálom összeszedni. Az biztos, hogy egyoldalú. Hiányzik a másik oldal megszólaltatása, vártam volna Vidnyánszky reakcióit, bizonyos Jobbikos tüntetőket, ha már doksi, a film azonban leginkább Alföldiről, valamint a Nemzeti nagyasszonyáról, Törőcsik Mariról szólt, aki imádta és körülrajongta a színházat és kollégáit. Megszólalnak pontentátok is, szól Gothár, szól Mohácsi, néha még jókat, pontosakat is, mint Nádasdy professzor…. Aztán, szólt a film valami Mefisztóról is, de nem eleget, és azt se hangsúlyosan.

Holott azokban a színpadi munkáról és az alkotási próbafolyamatról szóló jelenetben döbbenetes volt látni, mekkora társulatot, hogy milyen potens csapatot robbantott szét a politika. Stohl, László Zsolt és a többiek úgy játszottak, mint az istenek. Egészen elképesztő bravúr, hogy bár színpadi stílusban, teátrális energiákkal, gesztusokkal és mimikával dolgoznak, hiszen egy színpadi előadást készítenek, de ezek nem oda szánt alakítások a videokamera közelijében is pontosan hatnak, egy pillanatra sem volt semmi és senki eltúlzott, “sok”. Sajnos, az előadás szereplői alig kaptak szót a filmben, a háttérben dolgozó háttérszemélyzet, az ügyelők, világosítók és mások pedig egyáltalán nem (Márton Éva művészeti titkár kivételével), holott ők is iszonyú munkát végeztek ezekben a zaklatott, utolsó hónapokban. Egy szót mindenki megérdemelt volna, főleg, ha már a film ilyen vastagon belefordult a laudáció emelkedett, szinte himnikus hangulatába.

Persze, tényleg megható látni a közönség ilyen mértékű szeretetét, ahogyan sorba állnak a jegyekért, az immár színháztörténeti jelentőségű, néma “táblás tapsot”; fontos, hogy ezt film is megörökíti, hiszen a színház az akkor és most művészete, s mint ilyen, mulandó és e film nélkül ebből “az utolsó előadásból” is csak egy olyan, mára egyre jobban feledésbe merülő legenda maradna, mint amilyen például Ács János kaposvári Marat/Sade-jának Vígszínházi vendégszereplése volt, amire akkora tömeg akart bejutni, hogy le kellett állítani a Körúton a villamosokat. Sajnos azonban a filmben ábrázolt arányok nem fedik igazán a valóságot, de főleg nem jelzik azt az irdatlan munkát, melyet például Alföldi igazgatása alatt végzett a társulat teljes egésze.

Kategória: Film, Színház
Címke:
Közvetlen link a könyvjelzőhöz.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.