A sivatagot Rejtő szerettette meg velem. Végletes és végzetes színhely bármire is, kibírhatatlan forróság és fogvacogtató hideg, az életre tökéletesen alkalmatlan vidék (bár Attenborough bácsi megmutatta, hogy a sivatagban is burjánzik az élet, csak éppen nem úgy, mint ahogy mi megszoktuk). Szóval, élhetetlen, csodaszép táj. Nincs semmi benne, tehát az van benne, amit akarunk. Menni vagy meghalni. A hőségtől lüktető halánték, a papírszáraz szájban élettelenül forgó nyelv, ahogy vonszolod magad előre a homokban, sehol sem találsz biztos pontot. Ujjaid között pereg a homok, lábad csak belesüpped, de támaszt nem talál. Még az is fáradtság, hogy kihúzd. Valahol a látóhatáron délibáb dúslombú pálmákkal övezett, hűsvizű oázist hazudik. Melletted vidáman trappol el egy kék burnuszos tuareg a tevéjén, barátságosan integet: Ça va?

Két ember megy a sivatagban, tehát Kyle Killen filmje is úgy kezdődik, mint egy Rejtő-történet. Vagy mint egy vicc… A végkifejlet ismeretében, a Scenic Route egy igen sötét vicc, és nem úgy, mint ahogy a szó szoros értelemben véve ütős nyitóképek sugallják. Ennek alapján egy szokványos “sivatagban lerohadtunk és valamilyen okból majd megesz a fene”-thriller sablont sejtünk, de nem az lesz. Carter (Dan Fogler), a sikertelen és valószínűleg tehetségtelen író egy autós kiruccanásra viszi el régi barátját, Mitchellt (Josh Duhamel) azzal a céllal, hogy végre zavartalanul, minden külső zavaró tényezőtől mentesen kibeszélgethessék közös dolgaikat. Természetesen a sivatagba hajtanak, ahol nincs semmi, tehát nyilván zavaró körülmény sem, azonban Carter öreg furgonja lerohad a sivatag közepén. Se forgalom, se víz, se kaja, ráadásul a nagy “kibeszélőshow” is gyorsan személyeskedésbe, majd verekedésbe fullad.

Killen kétszereplős thriller-drámája tipikus no-budget független film. A minimális lehetőségekhez (melyek közül ráadásul a legtöbb már korábbi “sivatagos” alkotások által szépen ki is lettek pipálva) képest kifejezetten kreatívan kerekedik a történet a végére, addig azonban a két szereplő közötti dialógoknak kell(ene) lekötnie a néző figyelmét, ami viszont gyorsan lankad azok érdektelensége miatt, főleg, hogy a ritkás akció-fordulatok meglehetősen közhelyesek. A két szereplő karaktere sem olyan érdekes, szerethető (nem úgy, mint az ehhez kissé hasonló ötletre épülő Prince Avalanche esetében tapasztalhattuk), így a nézőnek is küzdenie kell egy picit a filmmel.

A filmvégi csavar tulajdonképen egy talány, kicsit hasonló, mint Killen egy évad után elkaszált Awake valóság vs. képzelet-játékában: itt a kiélezett szituációban él át a két haver olyan élményeket, melyek -egyfajta flashbackként is- pont arra vezetik rá őket, amiért ki kellett ruccanniuk a sivatagba. A kérdés azonban az ő esetükben az, hogy megérte-e? Szerintünk igen, ám az ő szempontjukból ez már nem annyira biztos… Mi gondolkozhatunk ezen. Asanisimasa: 6/10