Az élet válások, szakítások, csalódások és be nem tartott ígéretek egymásutánisága… – fújja bele a cigarettafüstöt whiskyjébe Robert Harmon, aki sikeres író, és mint ilyen, mindent tud mindenről. De mit is mondhatna mást, hiszen élete bebetonozott útjelzők között halad a vége felé. Ital, cigaretta, kurvák, ital, cigaretta, kurvák. Robert azonban boldog ebben a számára kijelölt kényelmes kényszerpályán, meg van arról győződve, hogy mindenki imádja, rajong az ő szellemes, sármos karakteréért és csak akkor borul ki, ha valaki színvallásra kényszeríti: mik a valódi érzelmei? Vannak-e egyáltalán érzelmei, képes-e szerelemre?

Egy kiégett, cinikussá páncélozódott, fáradt férfi fájdalmas önportréja a Szeretetáradat, amit John Cassavetes Ted Allan kanadai író színművéből formált saját maga arcára. Cassavetes ezután nem is csinált már több filmet, öt év múlva, 1989-ben 59 évesen meg is halt. Az a furcsa, hogy kifejezetten úgy emlékeztem arcára, mint egy szívdöglesztően rejtélyes, emellett elegáns és vonzó férfire, még annak idején lopva utánoztam is jellegzetesen lezser kéztartását, ahogy a cigarettáját tartotta, másik keze zsebben, ha éppen nem tölt a poharába. Olyan volt, mint egy modern Humphrey Bogart. Aztán most, ahogy nézem, egy fáradt, enyhén lepukkant, elhasznált, sovány öregembert látok, pedig a film forgatása idején mindössze 53 körül járhatott, alig néhány évvel több, mint amennyi most én vagyok. Néha szegény Zwack Péterre hasonlít, akinek érdekes arca volt, az tény, de szívdöglesztőnek korántsem volt mondható. Az idő nem lacafacázik.

Ahogy Gena Rowlands megjelenik, akkor viszont érezni a szeretetáradatot, azt a gyengéd pátyolgatást, aggódó féltést, ami két ember között létrejöhet – de ott sincs nyoma annak a szerelemnek, annak az izzó hevületnek, ami két szerelmes embert egymáshoz vonzza (ők a civil életben is legendás pár voltak), nem véletlenül itt csupán testvéri kapcsolat van köztük. Sarah (Rowlands karaktere) érzelmi tekintetben hasonlóan kiégett, mint testvére, ő azonban tudatosan harcol azért az ideáért, amit általában szeretetnek szokás tartani. Bele is rokkan, de legalább nem hazudik magának, mint Robert, aki végül Jimben, a kutyában találja meg a számára ideális egyetlen társat, egy szigetet, ami nem vész el a végtelen szeretetáradatban.

Annak idején, ’90 körül, amikor először láttam ezt a filmet, tetszett ez a fád, laza és száraz cinizmus, ahogyan Norman kezelte az életet – most, 24 év múltán már tényleg csak a mérhetetlen magányt, ürességet és valami mély, tompán sajgó fájdalmat érzek Cassavetesben. Csak reménykedni tudok abban, hogy túlélem.