A híd – 2. évad (Bron/Broen, Season 2, 2013) – Az igen jól sikerült első évad után (kritika itt) szerintem még sikerült rápakolni is erre az össz-skandináv thriller-sorozatra, néhol már majdnem pörgősre kapcsolt az olykor már a klasszikus 24-et is megidéző, fordulatos cselekmény. Ökoterroristák, a címszereplőnek ütköző, pestissel fertőzött tankhajó, családi drámák, árulás, betegség. 🙂 Jó volt és van még benne spiritusz. 8/10

Banshee – 2. évad (Banshee, Season 2., 2014) – A messze nem hibátlan, de relatíve izgalmas és érdekes első évad (kritika itt) után e második évadban már nagyon zavartak a bénaságok. Elsősorban a vágás. A párhuzamos montázstechnika ilyen szinten ügyetlen alkalmazása soha nem menne át egyetlen szakiskola szakvizsgáján, a mozgásba bele-, előre- és hátravágott, modoros fragmentációkról, az ótvar flashbackekről és effélékről nem is szólva. A karakterekkel semmi nem történik, maradnak a számukra megszabott két-három jellemvonásban – még jó, hogy a cselekmény mindvégig egyben van, és ebből a szempontból marad nafta a harmadik évadra is. Kevesebb a szex, viszont több a vér, de több az üresjárat is. A finálé viszont ütős lett, Tarantino is elégedetten csettinthetett nyilván, ha látta. All in all, markáns középszer. 5/10

Szezon (2004) – Podmaniczky Szilárd minimál-története, szövegei és karakterei tűpontosan mutatják meg azt a kifejezetten Kelet-Magyarországra jellemző céltalan nihilt, mely az utóbbi 20-30-40-stb. évben tematizálja az odaszületők életét, s ezt az echte bel-budai Török Feri valami hihetetlen empátiával meg is tudja mutatni második nagyjátékfilmjében. Remek képek (Garas Dani), remek színészek pontos alakításai (Nagy Zsolt, Nagy Ervin, Kokics, Thuróczy, Mundruczó, stb.). Egyszerű, tiszta, erős és lendületes, nagyon fontos film. Kordokumentum. 8/10

A Gyógyító (The Physician, Der Medicus, 2013) – Hiába ragozza Philip Stölzl (Noah Gordon azonos című regényciklusa alapján) két és fél órán át Rob Cole történetét, így is kimarad belőle egy csomó fontos, látványos, vagy akár csak érdekesnek tűnő dolog. Tipikusan tévésorozatra való ennek a kora középkorban az elmaradott Angliából a gazdag és viruló Perzsiába zarándokló, és ott a világ akkori legnagyobb tudósától (a valóságban is élt Ibn Sinától – vagyis Avicennától) orvostudományt tanulni akaró árva fiú története. Van szó sok mindenről, zsidókról, keresztényekről, muszlim és kevésbé muszlim arabokról, perzsákról, a gyógyítás felelősségéről, a tudomány és a vallás dialektikájáról, emellett hűségről, szerelemről, tiszteletről és barátságról, de mindenről csak felületesen. Van pénz sok mindenre, de szemmel láthatóan nem elég mindenre. Gyenge színészek, Ben Kinglsey és Stellan Skarsgaard társaságában. Lehetett volna jó is, de csak egy érdekes középszer maradt. 5/10

Halál sugárút (Route Irish, 2010) – Ken Loach ebben a filmjében a háborúról moralizál és nem meglepetés, hogy nem szereti. Célkeresztjében az iraki (afgán, stb.) háborúban magukat degeszre kereső zsoldosszervezetek embertelen cinizmusa, ítélete pedig radikális. Egy iraki veterán nyomoz barátjának Irakban történt halála ügyében, és olyan mélyre jut, ahonnan nincs kiút. Lelkileg, pszichológiailag hiteles bosszúdráma Mark Womack megrázó alakításával. 8/10

Enemy (2013) – Megvallom őszintén, én gyakorlatilag végigszundikáltam Denis Villeneuve (Fogságban, Felperzselt föld) José Saramago-adaptációját (Az embermás), így nem lenne korrekt, ha bármiféle kritikai megjegyzéssel illetném. Az, hogy nem bírt ébren tartani, éppen elég “kritikának”. Mivel azonban valamiféle (homályos, töredezett) képem mégis van erről a filmről, ráadásul a (meglehetősen kafkai) végkifejletet is láttam, egészen biztosan nem fogok még egyszer nekiereszkedni, így csak itt referálnék róla, ennyit. -/10

Kikötői hírek (The Shipping News, 2001) – Annie Proulx Pulitzer-díjjal jutalmazott regénye nem tudom, milyen, de jó kis sztorik és remek karakterek lehetnek benne. Ennyi derül ki Lasse Halström adaptációjából, ami összességében kissé kusza, de még jobban szájbarágós. A hibázni képtelen Judi Dench mellett Kevin Spacey ezúttal szerintem tévedett, amikor túl “gügyére”, együgyűre vette a figurát. Alapvetően mégis hangulatos a film, köszönhetően a vad és karakteres új-fundlandi tengerpartnak, ami kvázi mellékszereplővé tudja magát itt kinőni. 6/10

Mandela: Hosszú út a szabadságba (Mandela: Long Walk to Freedom, 2013) – Nelson Mandela a huszadik század (de tán minden idők) egyik legjelentősebb, legfontosabb politikusa volt, írónak azonban nem biztos, hogy jó volt. Legalábbis Justin Chadwick Mandela önéletrajzát feldolgozó filmjéből nem ez derül ki. Tételesen felsorolt események bármiféle dramaturgia nélkül, semmi mélyebb ábrázolása bármiféle fejlődésnek, Mandela itt, ott, börtönben, Mandela szenved, de küzd és harcol, majd győz – legtöbbször giccsesen patetikus képekben, és az ezekhez megszokott nyúlós vonószenével, himnikus kórusokkal. Színes, didaktikus képes-tankönyv, egyszerű, írástudatlan, műveletlen embereknek (mondom ezt őket nem, pontosabban, nem őket lebecsülve). 3/10

Fekete lelkek (Pa negre, 2010) – Annyi dráma (mélyszegénység, kitaszítottság, diktatúra és elnyomás, homoszexualitás és bigott homofóbia, stb.), amennyi egy komoly filmrendezőnek egy életpályára elég muníció. Itt egy (spanyol) filmben minden – unalmas, sablonos, elnagyolt. 4/10

Szerelempatak (2013) – Úgynevezett dokumentumfilm Sós Ágnes remek kis filmje, mely inkább egy költői hangú, helyenként pajzán, máskor szégyenlős, néha szomorkás, aztán meg vidám kisesszé arról, hogy régen vidéken hogyan éltek az emberek. Egy erdélyi falucska nyolcvan körüli lakói mesélnek benne szexről, szerelemről, házasságról, vágyról, de a halálról, a születésről és betegségekről is, keresetlen, lötyögő mondatokban. Látszik, hogy legtöbb esetben ott, a kamera előtt gondolták először végig, hogy is van ez az egész… Ízléses, szép képek (Lovasi Zoltán), de ilyen az egész film is. 8/10

Az Osterman-hétvége (The Osterman Weekend, 1983) – Sam Peckinpah utolsó filmje egy kém-thriller, vagy mi a fene, akar lenni, de ez nem sikerül neki. Köztudomású, de látszik is a filmen, hogy Peckinpah valószínűleg már totál szét volt csapva az egész forgatás és az utómunkák alatt. A színészeknek (akik pedig nem akárkik: John Hurt, Burt Lancaster, Rutger Hauer, Craig T. Nelson, stb.) halvány fogalmuk sincs, mit kéne játszaniuk. A logika teljesen hiányzik a cselekményből (pedig a film alapjául szolgáló regényt író Robert Ludlum azért, ha másban nem is, de legalább logikában azért erősnek mondható), de még csak nem is szórakoztató ez a kaotikus baromság. Néhány eredeti ötlet (pl. Hurt improvizált időjárás-jelentése), de inkább csak kínos, sőt, nagyon-nagyon ciki erőlködés az egész. Méltatlan búcsúja egy vitathatatlan tehetségnek. 1/10