Úgy adódott, hogy hamarabb ismerkedtem meg az amerikai független (mások szerint off-Hollywood) filmszcéna új üdvöskéjének, Jeff Nicholsnak későbbi filmjével (Mud), a korábbira viszont most került sor. (Első filmje, a Fegyverek és emberek még hiányzik, remélhetőleg nem sokáig.) A lényegen persze, ez a kronológiai összevisszaság semmit nem változat, mert ennyi tapasztalat (+némi utánaolvasás) is elég ahhoz, hogy azt mondjam, a pali eléggé tudja, mit akar, biztosan járja útját, ergo, van stílusa, van arca, van hangja.

2011-es filmje, a Take Shelter mindazonáltal egy műfaji bravúr/öszvér/kísérlet, hiszen benne megteremtődni látjuk az apokaliptikus meteorológiai pszicho-thrillert, mint olyat. Ilyen még egészen biztosan nem volt a filmtörténelemben, eddig. A Nicholstól már megszokott melankolikusan hömpölygő cselekmény fő motívumai egy közelgő, rettenetes vihar, egy megatornádó és az azt megelőző baljós előjelek, egy férfi küzdelme családi örökségével, a paranoid szkizofréniával, valamint azzal, hogy eleget tudjon tenni kötelességének, és el tudja látni és meg tudja védni a családját, melyet az elébb említett dolgok (a vihar, illetve a betegség) fenyegetnek. A néző a film folyamán mindvégig bizonytalanságban van afelől, hogy amit lát, az a film valósága, avagy csupán a főszereplő látomása – ez önmagában elég súlyos klisé, hiszen minden második horrorban, illetve thrillerben előfordul, Nichols azonban mesteri módon ejt zavarba minket. Az illúzió tényleg dermesztő.

A cselekmény igen sok eleme komolyan emlékeztet Zsigmond Dezső legtöbbek által simán lesajnált Bunkerember című filmjére, amit én viszont kifejezetten bírtam, rengeteg hibájával együtt is. Ott a Trill Zsolt által alakított Szalacsibácsi-fazon épített mániákus lázban bunkert magának és családjának egy közelgő atomháborútól való rettegésében, itt majdnem ugyanez történik Curtisszel (Michael Shannon), csak ő a vihartól fél nagyon. Mindkét hős elmegy lehetőségeik utolsó határáig, kockára tesz mindent, még azt is, amiért küzdenek – a megoldás a magyar verzióban természetesen savanyúbb, az amerikaiban viszont nyugtalanítóbb. Mondom, ez nem Hollywood.

Persze, a Take Shelter gazdagabb is néhány vetülettel, és most nem a nyilvánvaló technikai és pénzbeli fölényre gondolok. Curtis rémálmaiból, valamint az azok megfejtésére irányuló igyekezetéből egy filmen ritkán láthatóan alapos pszichiátriai kórkép bomlik ki. Shannon abszolút hitelesen hozza a figurát, de hiteles a család, hitelesek a reakcióik is: Jessica Chastain alakítja az anyát, míg a süketnéma kislányt Tova Stewart (bár ő azért inkább csak jelzésszerűen van jelen). A családi idill simán folyik át melodrámába, majd onnan thrillerbe és vissza, mialatt Curtis -szintén betegségéből következő- munkahelyi problémái szinte egy dokumentumdráma száraz realitásával tartanak földközelben. Miközben az egész egy meglehetősen misztikus hangulatú, komor katasztrófafilm, de egy kis elvonatkoztatással szinte egy szakrális küldetéstörténetnek is tanúi vagyunk: Curtis látnok, egy kőszikla, akinek küldetése, hogy megvédje övéit a külvilágból rájuk törő veszélyek elől…

Kinek mi, viszont így együtt különleges, érdekes film. Egyedül az nem tetszett, hogy a rendező Jeff Nichols maga is kissé belecsúszott filmjének ködös melankóliájába, ami néhol már kissé manírnak, modornak hat. Asanisimasa: 7/10