Természetesen, mi magyarok mindet jobban tudunk mindenkinél… Legalábbis, ismét ez szűrődik le az elsődleges -civil- vélemények szemlézéséből, melyek ezt a nálunk egyelőre még nem is látható Foglalkozása: amerikai című tévésorozatot fogadták. Ezúttal mindentudásunk arra vonatkozik, hogy nehogy már megint (azt is) Amerikából mondják meg, milyenek az oroszok, hiszen mégis mi tudjuk azt jobban, hiszen nálunk állomásoztak ideiglenesen évtizedekig (és tisztjeik kaptak öröklakást, ahogyan azt a korabeli újsághírek közölték viccesen), hogy hogyan zajlott a KGB és a CIA kiterjedt kémtevékenysége, hiszen mi a mai napig is nyakig csücsülünk a III/III-as és a többi titkos akták végtelen szövevényében. Mi jobban értünk a kémkedéshez is, ami e széria fő vezérfonala: az egymondatos szüzsé szerint, a hidegháború végén, a Reagan-kormányzat alatt, egy Amerikában élő, tipikus amerikainak látszó, tipikusan amerikai életformát élő, kertvárosi, unalmasnak tűnő házaspár (két gyerek, két kocsi, nagy és kényelmes ház, konvencionális munkahely, biztos anyagi háttér) mindennapjait követjük nyomon, akik valójában a KGB magasan képzett ügynökei.

Pedig a sorozat kreátora, Joe Weisberg korábban maga is a CIA kötelékében dolgozott ügynökként, így a titkosszolgálati tevékenységek ma már nyilvánossá tehető technikai megoldásairól, a konspiráció különféle formáiról ki tudhatna többet, mint az, aki ezekkel foglalkozott? Természetesen arról, hogy mint film milyen a sorozat, arról már kevesebb szó esik. Általában annyi, hogy kicsit vontatott, kicsit unalmas, de sütivel elmegy.

Az Amerikaiak valóban úgy tűnik, mintha egy hetvenes évek végén, nyolcvanas évek elején készült nyugatnémet krimisorozatot néznénk, csupán az akciójeleneteknél, és a kordivat szerint olykor igen merész szexszcénáknál érzeni, hogy már jóval túl vagyunk a kétezres évek fordulóján. Minden más tekintetben az alkotók szemmel láthatóan törekedtek a minél pipifaxosabb hitelességre, legyen szó öltözködésről, a legapróbb, leglényegtelenebb kellékről, autókról, az autók irányjelzőiről (akkor még nem sárga volt, hanem simán vörösen villogott a hátsó lámpa), a frizurákról, zenéről – tán csak a korabeli mértékű dohányzást nem sikerült megfelelő mennyiségben reprodukálni (még a szerepe szerint láncdohányos szereplő is csak “kocázik”). Az epikus részekre és a tévésorozat műfajára jellemzően, olykor melodramatikus részek is olyan ritmusban folynak, mintha egy Dallas-, vagy egy Columbo-epizódot néznénk, és mi tagadás, ez olykor lehet, hogy unalmasnak tűnik, viszont ha komplex kronológiai hitelességre törekszünk, akkor a nyolcvanas évek elejét nem is lehet 2013-as tempóban megjeleníteni. A hitelesség mindössze az oroszországi, hatvanas évekbeli jelenetekben bukik meg, azokon azért látszik, hogy Weisbergnek több köze van a kémelhárításhoz, mint a hírszerzéshez, és az orosz hétköznapokat is legfeljebb a Moszkva nem hisz a könnyeknek és a Vörös zsaru filmek metszetéből ismeri.

Viszont szép oroszsággal beszélnek, viszonylag sokat a szerepük szerint orosz szereplők, ami számomra nagy pozitívum, mivel semmit sem utálok jobban, amikor egy filmben két orosz angolul beszél egymással. Itt is az zavaró, amikor angolra váltanak, bár tudnivaló az is, hogy az amerikai nézők mennyire nem szeretnek olvasni. A főbb karakterek, akik közül mind szándékoltan átlagos, nem kirívó figura, nincs köztük egyetlen “sztáralkat” sem, jellemükben és motivációikban árnyaltak, érdekesek, többen igen mély morális és identitásbeli dilemmával küzdenek, aminek bemutatása miatt is igen érdekes a sorozat. Külön meg kell említeni azt az amerikai részről talán meglepő, igen határozottan megnyilvánuló szimpátiát, amivel bizonyos orosz karakterek ábrázolva vannak (pl. az Elizabethet mentoráló öreg KGB-s tábornok figurája). Ehhez képest az amerikai szereplők (elsősorban Beeman ügynök és családja) kissé szürkének, sematikusnak vannak rajzolva, Beeman például inkább egy bürokrata “cserkészrobot”, mint hős (hiszen egy amerikai filmben valahol mégiscsak annak kellene lennie). A CIA ugyan csak áttételesen szerepelt az első évadban, az FBI kémelhárító divíziója, ahol az említett Beeman is tevékenykedik, szintén bár korrekt, de egyáltalában nem pozitív színben tűnik fel. Korlátozott képességű hivatalnokoknak látjuk a más filmekben rendszerint hősökként ábrázolt amerikai bűnüldözőket, akik -eddig legalábbis- csupán kapaszkodnak a dolgok után.

A cselekmény elsősorban a két, immár majd’ húsz éve az amerikai társadalomba beépült KGB-ügynök, Elizabeth (Keri Russell) és Philip (Matthew Rhys) bonyolult kapcsolatára koncentrál. Mindkét karakter orosz, de a kitűnő kiképzésüknek és tehetségüknek köszönhetően amerikaiabbnak látszanak az amerikainál. Elizabeth hithű kommunista, azonban Philipnél már rezeg a léc. “Kapcsolatuk” első bő évtizede parancsra telt el, ám ettől még született két gyerekük. A sorozatbeli események alatt lobban fel, majd el közöttük a szerelem, miközben “hivatásukat” mindvégig a lehető legteljesebb precizitással végzik. Velük szemben lakik fő ellenfelük, Beeman ügynök (Noah Emmerich), kvázi fordított “Bérgyilkos a szomszédom” szituációban – természetesen (eddig) mit sem sejtve. Fontos eleme a cselekmény kémhistóriai részének Elizabeth és Philip alakváltó képessége, amit igen szépen oldanak meg színészileg is, a konspirációs machinációkat pedig már tárgyaltuk… Úgyhogy, szerintem nincs baj ezzel a sorozattal, mindössze azt kell figyelembe venni, hogy elsősorban amerikaiaknak készült, Amerikában.

A második évad kritikai sikere ráadásul nagyobb, és hogy a közönségnek is tetszik, mutatja az, hogy már berendelték a harmadik évadot is. Talán egyszer feltűnik magyar képernyőkön is… Asanisimasa: 7/10