Kicsit olyan ez a film, mintha valaki súlyosan beszívva tragédiává írt volna át néhány tetszőlegesen kiválasztott Barátok közt-epizódot… Zavarban is vagyunk, mi nézők, hiszen néhol nevetni kell, sőt, olykor a kibuggyanni készülő röhögés is ott mocorog valahol belül, ellenállhatatlanul, de nem tudjuk nem látni, nem észrevenni, mennyire szomorú egy történet is ez. A házmester címszereplője nem Vili bácsi, inkább a mostanában vegyesboltosként tevékenykedő, született lúzer Laci karaktere, nemcsak külsejében, de filmbeli karrierjében is emlékeztet a mi Lacinkra. Az hajdan focista volt és karcsú, ez rocksztár és sikeres, az ma tudjukmi, ez heroinista és súlyosan depressziós énekes, aki koncert közben hagyta ott a rivaldafényt, hogy tökéletesen kiüresedve, kiégve egy külvárosi bérház kétbalkezes házmestereként adja át magát az enyészetnek.

A belga (nyilván nem flamand) Gustave de Kervern rendezőként és színészként is okozott izgalmas perceket nekem (Aaltra, illetve Profi bérgyilkost keresünk – nem nem akadály), e film ugyan nem az ő elméjéből pattant ki, e színészként itt is képes meghatározni az egész mű hangulatát. A nagy, nedves kutyaszemeiből áradó végtelen és mély bánat, ahogy kissé korpulens, mackós termetével, kissé billegő járásával keresztülbattyog a filmen, szinte érezzük, hogy ennek a palinak nem lesz jó vége… Színészileg nem csinál semmit, a szó szakmai értelmében, csupán jelen van, azt azonban tagadhatatlan súllyal teszi. Az általa alakított karakter annyira nem passzol bele semmilyen ismert klisébe, annyira nem megszokott, hogy egy pillanatra sem merül fel, hogy nem valóságos történetet látunk.

Hiába zsúfolja tele azt Pierre Salvadori (tőle a Mosás, vágás, ámítás című szappanhabkönnyű komédiát láttam korábban) groteszk, abszurd, olykor szinte szürreális fordulatokkal, mellékkarakterekkel, ez a film, így 2014-ben, Budapest belvárosából nézne maga a vérrögvaló. Nálunk ugyan nem rohan utánunk az utcára a munkaügyi előadó, hogy mégis megtalálta az általunk kívánt állást (sőt, karikás, fénytelen szemei egyáltalán nem kecsegtetnek semmi reménnyel), az emberek nem fordulnak egymás felé olyan tartózkodó, de azért kíváncsi udvariassággal, mint e filmbeli, párizsi házban és a kukásautó után is a lakónak kell utánarohanni, hogy: Hé, a miénket elfelejtették üríteni! (mint ahogy velem ez pont ma reggel megtörtént), a főállású biciklitolvajtól is már régen ellopták volna az udvaron tárolt lopott bicikliket és az a ház, amelyik így reped, az hamarosan össze is dől nálunk, de amúgy, minden olyan, minden ismerős.

Kisiklott sorsok, kényszerpályán kallódó hajdani tehetségek, neurotikus szomszédok és csak pici, nagyon pici, nagyon csak pillanatokig tartó önfeledt, boldog pillanatok, ilyen az élet nálunk is Terézvárosban. Ilyen az élet Párizsban is – legalábbis ebben a házban biztosan, amit az író-rendező Salvadori jól ismer. A film tényleg meglepő érzelmi és hangulati hepehupákon zötykölődik el a kiábrándító végkifejletig, amin még a sokat látott, sokat tapasztalt Catherine Deneuve is megdöbben, szemmel láthatólag. vagy csak azért, mert óriási színésznő… Nem mondom, hogy jó film ez, nem mondom, hogy feltétlenül ajánlom és nem is mindenkinek, de alkalomadtán igencsak be tud találni – szívre, gyomorra, mindegy. Asanisimasa: 7/10