Miközben a közvélekedés szerint olyan, hogy magyar film, egyszerűen nincs, nem létezik, a Magyar Filmunió szervezésében mégis megrendezésre került az utóbbi három év filmtermését bemutató rendezvénysorozat. Én közönséggel alig találkoztam, bár az is igaz, hogy általában elkerültem a tömeges érdeklődésre számot tartó eseményeket (lásd lentebb). Tehát, nagyon úgy tűnik, hogy jelen esetben mégiscsak az van, hogy amiről nem tudunk, az nincs is, még akkor sem, ha mégis van. A legtöbb esetben nem ültünk többen a MOM Park óriási hodályaiban, mint talán tízen, pedig ennyire messze nem rossz a helyzet – már az általam látott filmek minőségét tekintve. Pedig még botrány is volt…

Persze, én magam sem vállalkoztam arra, hogy megnézzem az itt bemutatott összes alkotást, 107 dokumentumfilmet, 88 fikciós rövidfilmet, 61 animációt, 35 ismeretterjesztő filmet, 27 egész estés játékfilmet és 16 TV játékfilmet, részben, mert egyéb dolgom is volt a héten, részben mert nem őrültem még meg, így inkább azt választottam, hogy vaktyúk is talál szemet alapon beültem valamire, amikor éppen ráértem: hétfőn és szombaton. A “böködést” megkönnyítette egy picit az, hogy a játékfilmek nagyobb részét láttam már, a többit pedig a későbbiekben fogom látni, így azok kapásból kikerültek a célterületről – én mindösszesen hat darab dokumentumfilmet és két nagyjátékfilmet tudtam ez alkalommal megnézni.

Ilyen kis merítésben nem is vállalkozhatok arra, hogy átfogó elemzését adjam az elmúlt három év magyar filmtermésének, így mindössze elkönyvelném benyomásaim. Annyit biztosan látok, hogy a dokumentumfilmek tematikájára erősen rányomta bélyegét a filmekre pénzeket osztó kurzus világnézete, más szóval, jócskán felülreprezentáltnak tűnik a mai magyar dokumentumfilmben a legkülönfélébb felekezetű papság és a vallás témái. Pikírt túlzással azt mondanám, ha ma valaki egy ótvar, lucskos pornófilmet, vagy bármi más mocsadékot kívánna állami pénzen forgatni, ha ír a forgatókönyvbe egy papot és egy misejelenetet, akiknek nem is kellene kapcsolódni a fő cselekményhez, akkor kap rá pénzt. Ez a tendencia nem jó, hiszen nincs köze a valósághoz, ami viszont a műfaj – a dokumentumfilm – lényege lenne. Viszont jó, mert például megismerhettünk egy igaz hittel teli, elhivatott, ám mégis barátságos papot, aki emellett laza, emberi is: a Coming Home, Hatházi Fanni filmje egy Kárpátalján nevelkedett, Kelet-Magyarországon tevékenykedő görög-katolikus papot, valamint életrevaló családját mutatja be. Orosz Istvánt, feleségét és gyermekeit látva kicsit elfeledhetjük azokat a farizeusokat, akikkel tele a sajtó. Lelkész a főszereplője Petrik András és Nagy Viktor Oszkár Felsőbb parancs című filmjének is. A több nyelven is perfekt szabadkai lelkipásztor önzetlenül, vallásosságra, felekezetre való tekintet nélkül viseli gondját az Európai Unióba migrálni szándékozó, kisemmizett, szerencsétlen sorsú ázsiai, afrikai menekülteknek, mielőtt azok utolsó, maradék erejükből nekifutnának a hőkamerákkal, önkéntes és hivatásos határőrökkel szigorúan védett magyar (európai) határnak. A film emellett szinte egy akciófilm izgalmával mutatja be egy illegális határátlépés embert próbáló, életveszélyes feladatát. Autodidakta prédikátorokról szól Szabó Szonja hét éven át készült Ammen című filmje. Történt, hogy a világvégi Szatmárcsekébe egy nap egy amerikai baptista prédikátor érkezett, aki sikeresen megkeresztelt néhány romát. A film azt a folyamatot próbálja bemutatni az első két megkeresztelt, mára már prédikátorrá vált roma, valamint kis gyülekezetük történetén keresztül, hogy mihez tudnak kezdeni az így kapott új hittel, új életmóddal a reménytelenül munkanélküli, többségükben mélyszegénységben élő szatmári cigányok, mennyire változik meg ettől a közösség élete.

Lehet, hogy véletlenül, de két alapvetően zenei tárgyú filmbe is belefutottam. Az egyik egy Próbaút, melyen a Ferenczi György vezette Rackajam, a magyar népzenét játszó Dűvő zenekar utazik Balla Géza erdélyi borászhoz egy antik “faros” Ikaruszban, közben esznek, többet isznak és sokat zenélnek. Egyszerű történet Medgyesi Gabriella filmje, de legalább van hangulata. Ennél fontosabb darab, hovatovább hiánypótló műnek is tekinthető a VHK – Akik móresre tanították a halált című mozi, Nagy Júlia filmje, hiszen benne végre megörökítődik a magyar rockzene világhíres zenekarának története, valamint Grandpierre Attila (a képen) is mesélhet a csillagokról és a köztük áramló féktelen energiákról. Ezekhez képest külön utakon jár Czabánék egy újabb filmje, mely A  jövő mozija lehetséges útjait kutatja, egy hightech kütyükkel és rengeteg pénzzel kistafírungozott hongkongi egyetemi médialaboratórium működéséről ad hírt.

A nagyjátékfilmek mezőnyében általam látott két filmet én inkább mondanám tévéfilmnek. Tolnai Szabolcs Az erdőben tovább folytatja családi örökségét, a líra húrjainak halk pengetését – ami azonban a hatalmas, üres moziteremben elvész. Csendes, nem igazán epikus, inkább csak hangulatokra építő filmje ennél lényegesen intimebb környezetet kívánna, így azonban szinte egyáltalán nem érintett meg. Az erdei vasút fák lombjai közé fúrt alagútja szép kép, de egy filmhez kevés, mint ahogy az egyetlen erős jelenet, az abszurdba hajló prezentációs est is. A Login, Barnóczky Ákos filmje egy ötlet, Choderlos De Laclos klasszikus Veszedelmes viszonyok című levélregényének modernizálására tett kísérlet. Azonban azzal, hogy a történet (nagyjából) egy internetes randioldal webkamerákon folytatott csevegéseiből áll össze, igazából semmit nem tesz hozzá az eredeti darabhoz. Egy ötlet, ami viszont szintén nehezen fogyasztható az óriási mozivásznon. A webkamera természetből fakadóan tulajdonképpen mindvégig premier plánokat látunk, ami egy darabig izgalmas, hiszen mind Gáspár Kata, mind Parti Nóra csinos csajok, de tízméteres nagyságban már inkább félelmetes érzést kelt amúgy tagadhatatlan bájuk. Pál András, Tálos József pedig már az első képektől ijesztő látvány, úgyhogy… Később, amikor megszokjuk az óriási arcokat, elunjuk az ekkora már egysíkúvá váló képi világot. Tévében biztosan jobban működne a történet, vagy talán még jobban webes felületen… Amúgy kár érte, mert a színészek tényleg rendesen odateszi magukat (remélem, ki is fizették már őket).