Sanyi menni színházba 11. (Szentivánéji álom, Háry János, Elsötétítés, Őrült nők ketrece)

Kétszer is láttam a grúz David Doiashvili Szentivánéji álom-rendezését, egyszer a nyár elején – Szent Iván napja környékén – Gyulán, egyszer bent, kora ősszel, a Nemzetiben. Természetszerűleg nem ugyanolyan a két előadás, a bemutatás helyszíne és az adódó technikai lehetőségek miatt, viszont mindkettő méltatlanul alulértékelt, és szerintem sokak által félreértett előadás ez, melyben az üdítően játékos fantáziájú grúz rendező annyi finom kis ötletet, kreativitást, igazi színházi poént rejtett el, mint amennyit olykor több évad alatt sem látni a magyar színpadokon. Könnyed, mégis súlyos, játékos, mégis jelentőségteljes, szabad és modern Shakespeare-értelmezés egy látványos és okos színházban. A Nemzeti bonyolult süllyedőrendszerét még senki nem használta ilyen ötletesen, amikor először megmozdult a színpad, szó szerint elakadt a lélegzetem, pedig a nyitás óta számtalanszor jártam már ebben a színházban. A színészek közül kiemelném Farkas Dénes pimasz, lezser Puckján kívül Horváth Lajos Ottó robusztus és tragikus Oberonját, valamint a “nagy négyest”: Tompos Kátya (Heléna), Fátyol Kamilla (Hermia), Fehér Tibor (Lysander) és Mátyássy Bence (Demetrius) zűrzavaros szerelmi négyszöge elbűvölő, vicces, bájos és akrobatikus, valamint nagyon-nagyon szerethető – ahogyan az egész előadás is, tokkal-vonóval.

őrült nők ketrece - stohl andrásSajnos, Kodály Háry János című daljátékának szegedi szabadtéri előadása, a nyilván reprezentációs, vagy szimplán csak marketing-okokból odaráncigált Gérard Depardieu-ről szólt, mindannak ellenére, hogy legfeljebb 10 percet ha töltött színpadon. Oké, világsztár, de egy abszolút formán kívül levő, deformált testalkatú, beteg ember, aki ma már elsősorban közéleti allűrjeivel tud feltűnést kelteni, művészi teljesítménnyel nem. Béres Attila rendezése nincs híján ötleteknek, melyek viszont nem mindig álltak össze az előadásban egységes képpé – a kerettörténet modernizáló attitűdje pedig Alföldi Nemzeti-beli “metrós-kurvás” János vitézét juttatta eszembe. A rettenetes időjárás ellenére azonban legalább nem fájt az élmény.

Spiró Elsötétítés című, a Rózsavölgyi Szalonban bemutatott darabja 1941. augusztus 8-án, az ún. III. zsidótörvény megjelenésének napján játszódik. A cselekményt gyakorlatilag egy házaspár esti beszélgetése jelenti, akik közül a férj (Szervét Tibor) zsidónak minősül, míg a feleség (Söptei Andrea) makulátlan katolikus magyar, közös gyermekük státusza viszont bizonytalan. A történelmi körülményeket akkurátus alapossággal megjelenítő párbeszédben megjelenő dilemma, valamint az abból kivezető “megoldás” abszurditása metszően hangzik egybe a mai magyar valósággal. Mindamellett, természetesen lenyűgöző, egyben letaglózó erejű jutalomjáték is ez a kicsi, de súlyos darab Söptei Andreának és Szervétnek (valamint a “megoldásnak”, azaz Hirtling Istvánnak), akik élnek is a lehetőséggel.

Alföldi Róbert nagyon tud kis térben is nagy dolgokat csinálni, tudhatjuk ezt az Operett padlásán bemutatott Sweet Charityből és a Kabaréból, így ebből a szempontból nem volt tétje az Őrült nők ketrecének sem, amit az Átrium nem túl tágas színpadára kellett felpakolnia. Az igazi érdekességet a darab cselekményének lényegét adó meleg (illetve transzvesztita) pikantéria adja, mely viszont ma, Magyarországon (is) botránykőnek minősül, főleg a rendező személyével kapcsolatban (a darabot amúgy sokszor játszották már magyar színpadon). Alapvetően egy könnyed, pikáns, romantikus és zenés purparlé ez, ilyen az előadás is, bár a szövegbe belekerültek bizonyos aktuális szurkapiszkák is – de miért is ne, ha egyszer van mit piszkálni… Botrány azonban nincs, nem is lehet (az az egyetlen hölgy pedig, aki az előadás 3-ik ! percében dúlva fúlva, hányingert emlegetve, műfelháborodva kiviharzott, talán adhatná a borsos árú jegyre kiperkált pénzt jótékony célokra is, annak legalább haszna lenne). Ez egy ilyen, jellegéből fakadóan szabadszájú, helyenként obszcén, szemérmetlen darab, de ilyen volt már Ugo Tognazzi és Michel Serrault idejében is, úgyhogy az a hülye, aki ezen felháborodik. Az előadás viszont Stohl Andrásról szól (a képen – Csányi Mónika fotója), akire nincs jobb szó, minthogy EL-KÉ-PESZ-TŐ. Zseniális.

Kategória: Színház | Közvetlen link a könyvjelzőhöz.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.