Nem nehéz észrevenni, feltéve, ha “ujjunkat rajta tartjuk a kor ütőerén”, hogy a klasszikus utópiák jelenné válásának korát éljük. Szinte minden megvalósult már, amit Morus Tamás óta vágyott, vagy éppen rettegett, valós, reális jövőnek hittek az emberek. A technológia fejlettsége ma már szinte bárkinek lehetővé teszi, hogy Nagy Testvért játsszon, sok politikai, még több gazdasági rendszer ezt meg is teszi. Ez itt most nagyjából pontosan a szép, új világ, Kazohinia metropolisza, melyben bármikor bekattanhat HAL, a kilencezres, feltéve, ha nem jön Neo, a mátrix megváltója. Úgy tűnik, értelmét vesztette már minden riogatás és hitegetés, ami az eljövendő rettenetét, vagy éppen üdvözítő mennyországát hirdeti; a jövő itt van, előttünk hever. (Választani túl késő, már semmire sincs idő.) Aki ma utópiát vagy annak ellentéteként, disztópiát, ellen-utópiát fogalmaz meg, az a legtöbb esetben a jelenről beszél, a mában tapasztalható társadalmi, gazdasági vagy politikai trendeket írja le, valódi jövőbelátás talán csak eldugott kísérleti laboratóriumokban, elméleti fizikusok, asztrobiológusok és más kutatók dolgozószobáiban, és neadjisten, koncepciós teóriákat gyúrogató weboldalak fórumain történik.

Terry Gilliam, akit életműve alapján nyugodtan nevezhetünk akár disztópia-gyártó nagyiparosnak is, legújabb, nálunk még hivatalosan nem látható The Zero Theorem (A Zéró-teoréma) című filmjében sem jutott túl a rettenetes jövő már ma, tulajdonképpen a premier előtt is bárki számára megtapasztalható, fenyegető ígéretén. A zord (csábító) külvilág kihívásai elől önmagát saját lakásába száműző számítógép-kezelőt munkaadója nemcsak állandó telefonhívásokkal, webes üzenetekkel, de kamerával is kontrollálja, ha porszem kerül a gépezetbe, pont úgy törik rá az ajtót, ahogyan a Brazilban is, hasonló esetben. A mindent átszövő, mérhetetlen magány, valamint annak instant feloldására feltelepített virtuális szerető motívuma szinte minden évben megjelenik valahol, valamilyen filmben – ha éppen nem a saját szobánkban, a saját gépünkön. Gilliam tehát semmi újat nem tudott e filmmel hozzátenni, ahhoz, mint amit eddig is elmondott, illetve elmondtak mások, amit mi is tudtunk és azóta is tapasztalunk. Megoldása sincs a dologra, az egyszerű és hatásos, de már régen elavult kalapácsos gépromboláson, valamint a világűrbe való kilépésen túl. Az egész film szellemisége sem több, mint a jelenleg igen sokat emlegetett, hetedikes magyar tankönyv Coca Cola-mámorban fetrengő, CNN-t faló, magukat microsoftos (sic!) játékkal butító tinédzserei által jelezett jövőképe, ha nem lenne azért Gilliam lényegesen szellemesebb pasas, mint az említett baromság szerzője.

Megragadó például, ahogyan elképzeli és láttatja a főszereplő (Qohen Leth – Christoph Waltz) lakását, mely egy valódi szentély, hiszen konkrétan egy használaton kívüli templom. A megfeszített Jézusnak viszont nincs feje, a helyén a Nagy Testvér, azaz itt az Ügyvezető (Matt Damon) szeme figyel vörösen izzó objektív formájában. Aztán bigyó, kacat, bizgentyű hátán, látványos érintőképernyő-erdő (melyet Waltz vicces kalimpálással irányít. Jelzem, hogy ezt már a jobb okostévék is tudják…) Waltz amúgy kissé malkovichosan hozza a Gilliam által elvárt, szokásosan groteszk fazont, amit például a reppelő pszichiáterként tündöklő Tilda Swinton pontosan rajzol. A külvilág, a zajos, lüktető, reklámokat a járókelők arcába üvöltő metropolisz valahol félúton van a 12 majom koszlottsága és Az ötödik elem vagány futurizmusa között. A film látványvilága jó példa arra, hogyan lehet kevés pénzből is viszonylag látványos filmet csinálni. A sztori ötlettelenségét, közhelyességét viszont ez sem menti. Asanisimasa: 4/10